PapaiCimer

Ferenc pápa katekézise gyerekeknek

19. rész 

 

Ferenc pápa azt mondja, hogy az imádság az Isten iránti szeretetünk jele, mely az emberi szív mélyéről fakad. Az imádság eszköz arra, hogy elmondjuk Istennek, hogy szeretjük, hálásak vagyunk szeretetéért, amellyel védelmez, életben tart minket, és hálásak vagyunk azért is, hogy minden pillanatban velünk van.

 

19AzImadsag 1

[...]

Amikor a szüleitek még kis korotokban arra tanítottak titeket, hogy vessetek keresztet, vagy, hogy küldjetek egy puszit Jézusnak és a Szűz Anyának azzal megnyitották szíveteket a Szentlélek számára. A Szentlélek arra ösztönöz bennünket, hogy imánkban Istent Apunak, Atyának szólítsuk.
Ezért Ferenc pápa arra kéri a családokat, hogy a nap folyamán legalább egyszer találjanak időt a közös imára. Az ima nem gátol meg minket abban, hogy elvégezzük teendőinket. Békét és örömet hoz a szívünkbe, mert Jézust fogadjuk magunk közé, és Vele az Atyára bízzuk az egész életünket.

 

19AzImadsag 2

„Jézus gondol ránk, de ami még ennél is fontosabb: szeret bennünket! Hát nem csodálatos?!
Nem csodálatos, hogy Isten atyai szeretetével simogat meg bennünket?! – Ez annyira szép!”

„Az imádság abból fakad, hogy meghallgatjuk Jézust és olvassuk az Evangéliumot”.

„Ne feledkezzetek meg arról, hogy minden nap olvassatok egy-egy részt az Evangéliumból”.

„Van otthon Szentírásunk?”

„Az Evangélium olyan, mint a finom, friss kenyér, amely minden ember lelkét táplálja”.

 

 

Forrás:  ©Pontificium Consilium pro Familia (A Család Pápai Tanácsa)
Fordítás: Móger-Rassay Virág / Magyar Katolikus Családegyesület

 

 

PapaCimer 

Ferenc pápa katekézise családoknak

19.1 rész

 

Az imádság Jézus hallgatásából, az evangélium olvasásából fakad

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Miután elgondolkodtunk azon, hogyan éli meg a család az ünnep és a munka idejét, most az imádság idejével foglalkozunk. A keresztények leggyakoribb panasza épp az idővel kapcsolatos: „Többet kellene imádkoznom…; szeretnék imádkozni, de legtöbbször nincs rá időm.” Állandóan hallunk ilyeneket. A sajnálkozás biztosan őszinte, hiszen az emberi szív mindig keresi az imádságot, még ha nem is tud róla, és ha nem találja, nincs békéje. De hogy rátaláljunk, szívünkben „meleg” szeretetet kell ápolnunk Isten iránt.
Feltehetünk egy nagyon egyszerű kérdést. Rendjén van, hogy egész szívünkkel hiszünk Istenben. Rendjén van, hogy remélünk Benne, hogy a nehézségekben segíteni fog. Rendjén van, hogy kötelességünknek érezzük, hogy köszönetet mondjunk Neki. Mindez helyes. De szeretjük is egy szemernyit az Urat? Ha Istenre gondolunk, vajon meghatódunk-e, elcsodálkozunk-e, ellágyul-e a szívünk?
Gondoljuk csak a főparancs megfogalmazására, mely az összes parancs alapjául szolgál: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (Ter 6,5; vö. Mt 22,37). Ez a megfogalmazás a szeretet erős nyelvezetét használja, Istenre vonatkoztatva. Íme, az imádság lelkülete mindenekelőtt itt lakozik. És ha itt lakozik, akkor az egész időt belakja, sosem lép ki belőle. Tudunk-e úgy gondolni Istenre, mint a minket életben tartó simogatásra, amelyet semmi sem előz meg? Olyan simogatásra, amelytől semmi, még a halál sem képes elszakítani minket? Vagy csak úgy gondolunk Rá, mint a nagy Létezőre, a Mindenhatóra, aki mindent teremtett, a Bíróra, aki ellenőrzése alatt tart minden tettet? Ez természetesen mind igaz. Ezek a szavak azonban csak akkor nyerik el teljes értelmüket, ha Isten az a szeretet, akihez minden szeretetünkkel kapcsolódunk. Akkor bizony boldognak érezzük magunkat, de egy kicsit zavarban is vagyunk, mert Ő gondol ránk és főképp szeret minket! Nem lenyűgöző ez? Nem lenyűgöző, hogy Isten apai szeretetével megcirógat minket? Ez annyira gyönyörű! Azt is megtehette volna, hogy egyszerűen legfőbb Létezőként ismerteti meg magát velünk, ellát minket parancsolataival, aztán pedig várja az eredményeket. Isten azonban végtelenül sokkal többet tett és tesz ennél. Kísér bennünket életünk útján, védelmez minket, szeret minket!
Ha az Isten iránti szeretet nem lobbantja lángra a tüzet, az imádság lelkülete nem melegíti fel az imára szánt időt. Szaporíthatjuk szavainkat, „ahogy a pogányok teszik”, mondja Jézus; vagy büszkélkedhetünk szertartásainkkal, „ahogy a farizeusok teszik” (vö. Mt 6,5.7). Az a szív, amelyben az Isten iránti szeretet lakozik, imádsággá teszi a szó nélküli gondolatot is vagy a fohászkodást egy szentkép előtt, vagy a templom felé küldött csókot is. Szép dolog azt látni, amikor az anyukák megtanítják gyermekeiknek, hogyan kell csókot küldeni Jézusnak és a Szűzanyának. Milyen sok gyengédség van ebben! Abban a pillanatban a gyermekek szíve imádság helyévé válik. Ez a Szentlélek ajándéka. Sose feledkezzünk el kérni ezt az ajándékot mindannyiunk számára! Isten Lelke ugyanis különleges módon tudja kimondani szívünkben: „Abba, Atya!” Megtanít, hogy „Atyát” mondjunk éppúgy, ahogyan Jézus is mondta, úgy, ahogyan magunktól sosem jönnénk rá (vö. Gal 4,6). A Léleknek ezt az ajándékát a családban tanuljuk meg kérni és megbecsülni. Ha megtanulod ugyanolyan spontaneitással kimondani, ahogyan az „apu” és „anyu” szavakat, akkor egyszer s mindenkorra megtanultad. Amikor ez megtörténik, Isten szeretete az egész családi élet idejét ölébe vonja, és a család önkéntelenül keresi az imádság idejét.
A család ideje, jól tudjuk, mennyire bonyolult és túlterhelt, elfoglalt és gondterhelt. Mindig kevés az idő, sosem elég, tömérdek teendőnk van. Akinek családja van, az hamar megtanul megoldani egy olyan egyenletet, amelyet a legnagyobb matematikusoknak sem sikerül: a nap huszonnégy órájából a dupláját kihozni! Vannak anyukák és apukák, akik Nobel-díjat kaphatnának ezért! 24 órából 48 órát csinálni: nem tudom, hogyan csinálják, de igyekeznek, és megcsinálják! Rengeteg munka van a családban!
Az imádság lelkülete visszaadja Istennek az időt, kilép a szüntelenül időhiánytól szenvedő élet megszállottságából, újra békére lel a szükséges dolgok közepette, és felfedezi a váratlan ajándékok örömét. Jó vezetők ebben Mária és Márta, a két nővér, akikről az imént hallott evangélium beszél. Ők megtanulták Istentől a családi életritmus harmóniáját: az ünnep szépségét, a munka derűjét, az imádság lelkületét (vö. Lk 10,38–42). Az ünnep számukra Jézus látogatása volt, akit szerettek. Egyik nap azonban Márta megtanulta, hogy bár fontos a vendéglátás munkája, mégsem minden, hanem az Úr hallgatása, – ahogyan Mária csinálta – a valóban lényeges, az idő „jobbik része”.
Az imádság Jézus hallgatásából, az evangélium olvasásából fakad. Ne feledkezzetek el mindennap olvasni egy-egy szakaszt az evangéliumból. Az imádság az Isten szavához fűződő meghitt kapcsolatból fakad. Megvan ez a meghittség a családunkban? Van otthon evangéliumunk? Kinyitjuk-e néha, hogy együtt olvassuk? Elmélkedünk-e róla a rózsafüzér imádkozása közben? A családban olvasott és átelmélkedett evangélium olyan, mint a finom kenyér, amely mindenki szívét táplálja. Reggel és este, és amikor asztalhoz ülünk, tanuljuk meg együtt mondani, nagy egyszerűséggel: Jézus az, aki közénk jön, mint ahogy Márta, Mária és Lázár családjához ment. Van egy dolog, amit nagyon szívemen viselek, és amit a városokban láttam: vannak gyermekek, akik nem tanultak meg keresztet vetni! De te, anyuka, apuka, tanítsd meg a gyermekedet imádkozni, keresztet vetni. Ez egy szép feladata az anyukáknak és az apukáknak!
A család imádságában, a jelentős pillanatokban és a nehéz időszakokban, egymásra vagyunk bízva, hogy a családban mindnyájunkat megőrizzen Isten szeretete.

 

A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg alapján.