CSALÁDLEVELEK - 2015

Letöltés: a jobb felső sarokban a levél megnevezésére történő kattintással.

2015. decemberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Annyiszor kértelek, hogy ne gyere be a szobába utcai cipőben – mondta a feleség –, így is alig bírok rendet tartani a lakásban. Nem elég, hogy már soha nem segítesz takarítani, még nem is vigyázol a tisztaságra. Tisztelem a tisztaságmániádat – válaszolt a férj –, de inkább azzal törődnél, hogy a fürdőszobában legyen használható fogkrém, ma reggel is alig tudtam a tubusból valamit kipréselni, pedig rohannom kellett. Az utóbbi időben egyre gyakoribbá váltak közöttük az ilyenféle viták. Pedig házasságuk első éveiben minden olyan szép volt. Sokat dolgoztak, munkahelyükön is, otthon is. A férj inkább új lakásukkal, meg a kis kerttel foglalkozott, a feleség a háztartási feladatok körül fáradozott, de sokat segítettek egymásnak, lényegében együtt csináltak mindent. Aztán amikor jöttek a gyerekek, annyi új, eddig ismeretlen és sürgősen megoldandó feladat jelentkezett, hogy nem tudtak tervet, munkabeosztást csinálni, mindegyikük kivette a részét majdnem mindenből. Arra sem volt idejük, hogy megbeszéljék: jó-e az, ahogyan megoldják dolgaikat. Örültek a gyerekeknek, élvezték otthonukat, az együttlétet, és örültek, hogy a feladatokat sikerült megoldaniuk úgy, ahogy azt az élet megkívánta. Egy idő után sok minden rutinná vált, fárasztó, örömöt nem okozó kötelező teendők ismétlődő sorozatává. Ugyan meg-megbeszélték, hogy kinek mi legyen a feladata, de ezeket a megállapodásokat egy-kettőre „felülírta az élet”, ahogy védekezésül mondani szokták, amikor valamelyikük számon kérte a másik „mulasztását”. Az ilyen viták során néha indulatosan felhánytorgattak régi sérelmeket, a maguk idején jelentéktelennek tartott megbántásokat, csendesen feledésbe merült megállapodásokat. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy éles hangú szóváltás keletkezett, és ilyenkor megfagyott a levegő a házaspár körül.

[...]

2015. októberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Annyira örülök, hogy a szomszédéknál helyreállt a családi béke – mondta egy este a feleség férjének –, pedig amikor az apjuk otthagyta őket, a nagyfiú meg drogozni kezdett, bizony úgy látszott, hogy ez a család szétesett. Kerültek mindenkit, a házban úgyszólván senkivel sem beszéltek, azt hihettük, hogy egymással sem beszélnek. Aztán amikor az a baleset történt a nagyfiúval, megint megjelent az apa, aztán egyre többször jött, a fiú meg lábadozva kigyógyult a drogból. És most úgy látszik, hogy normális, békés családi életet élnek. Csak attól tartok – vette át a szót a férj –, hogy ez csak átmeneti állapot, lehet, hogy visszaesnek és még rosszabb helyzetbe kerülnek.

A nyugati keresztény emberkép egyrészt az antik görög-római filozófiára, másrészt a bibliai teológiára alapul. A kultúrtörténetben a görög filozófia és a római jog alapján jelent meg először az ember, mint önmagáért felelős individuum, világosan körülhatárolt jogokkal és kötelességekkel. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten az embert a saját képmására alkotja. Ennek fényében az ember minden korábbi emberértelmezéshez képest magasabb rangot kapott: az egyén nem az emberi faj egy egyedi példánya, hanem összetéveszthetetlen személy, elidegeníthetetlen méltósággal. Az embernek ez az Ószövetségben kinyilatkoztatott méltósága azáltal, hogy Jézus Krisztusban Isten emberré vált, tovább fokozódott: Jézus Krisztus a valóságos ember és valóságos Isten a keresztény emberkép ősmintája. „Mivel Ő az emberi természetet fölvette, nem elemésztette, e természet magától értetődően bennünk is nagy méltóságra jutott. Isten Fia ugyanis megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült.” (GS 22)     [>>>]

2015. novemberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy középiskolai tanárnő osztálya szülői értekezletén arra emlékeztette a szülőket, hogy profit központú világunkban ne felejtsék el, a gyermekek személyek, személyi méltóságuk van. Miközben a szülők a családért dolgoznak, arra is legyen gondjuk, hogy a gyermekek kibontakoztathassák személyiségüket. A szülők mélyen hallgattak. Egy idő után az egyik anya azt mondta, hogy ez régebben talán még lehetséges volt, de ma a szülők minden energiája arra fordítódik, hogy biztosíthassák a család megélhetését, se idő, se erő nem jut a személyiség formálására, a lelki nevelésre. Mások bizonygatták, hogy a gyermeknevelésnek ez a része olyan nagy kihívást jelent, amelyre az átlag szülő nincs felkészülve, azért választ lehetőleg jó iskolát, mert az iskolától várja, hogy felszínre hozza az értékeket a gyerekből. Olyan is volt, aki őszintén bevallotta, hogy életében sokat bukdácsolt, bármit mondana a gyereknek, az nem lenne hiteles. A tanárnő azt vetette ellen, hogy ő viszont azt tapasztalja, hogy a fiatalok olyan nevelési hiányosságokkal érkeznek az iskolába, amelyeket a pedagógusok már aligha tudnak korrigálni. [...]

2015. szeptemberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Az idegenvezető az utazás első napján vacsora után beszélgetésre hívta a társasutazás résztvevőit. Beszélni akart egy kicsit a további napok programjáról, szerette volna megismerni az utasokat és kívánságaikat. Az ilyen beszélgetések arra is alkalmat nyújtanak, hogy az utasok egymást is megismerjék, kapcsolat alakuljon ki közöttük, és a továbbiakban ne idegenekként utazzanak együtt. A beszélgetés végén az idegenvezető megjegyezte: Úgy látom, hogy a többség itt házaspár, és nem is kezdő. Magam alig három éve vagyok házas, szeretném ellesni a titkot azoktól, akik már sok tapasztalattal a hátuk mögött élnek együtt. Hadd kérdezzem meg: Mi a titka a boldog, hosszú távon jól működő házasságnak? A társaság először hallgatásba burkolódzott, aztán sorra mondták azt, ami szerintük a „titok”. Elhangzott a bizalom, a megértés, az anyagi biztonság, az önzetlenség. Voltak, akik úgy vélték, hogy csak szerencse kérdése, nincs titok, mert az egész élet lutri. Egy fiatal nő kijelentette, hogy nem az időtartam a lényeg, hanem az, hogy jól érezzék magukat, tehát az a titok, hogy csak addig szabad együtt maradni, amíg jól érzik magukat. Egy középkorú férfi azt magyarázata szerint az a fontos, hogy legyen kellő szabadsága mindkét félnek, mert ha nem szabadok, nem lehetnek boldogok; és így tovább. Végül így szólt a társaság legidősebb házaspárja: a szeretet. Az idegenvezető meglepetten nézett rájuk: Sokakat megkérdeztem már, de ezt még senki nem mondta nekem!

[...]

2015. augusztusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Kisfiam – szólította meg fiát édesapja –, közeledik 15. születésnapod. Gondolkodtunk édesanyáddal azon, hogy mivel szerezhetnénk neked ebből az alkalomból örömet. Mit szólnál hozzá, ha meghívnánk barátaidat egy születésnapi partira? Erre még igazán nem gondoltam – válaszolt a fiú –, meg aztán az igazat megvallva én az osztálytársaimmal jó viszonyban vagyok, de barátomnak egyiket se nevezném. Igaz, volt már olyan, hogy valamelyik meghívott magához, el is mentem, ezen az alapon illenék is visszahívnom őt, de hogy a kérdésedre válaszoljak, ez nem sok örömet jelentene nekem. Rendes gyerekek, az osztályban jól megvagyunk, néha beszélgetünk is egy kicsit, de ez nem nevezhető barátságnak. Egyszerre mindenkivel úgysem lehetne beszélgetni, azt meg nem tudom, hogy ők hogyan éreznék igazán jól magukat. Mondd, próbáltok ti az iskolában barátkozni is – kérdezte a fiú édesanyja –, vagy inkább csak az internet közvetítésével, vagy a mobil telefonon érintkeztek? 

Az ember nem egyszerűen egy a világmindenségben fellelhető milliónyi dolog között, lényegét nem lehet megérteni sem materialista alapon, sem úgy, ha csupán a közösség egy elemének tekintjük. Szt. Ágoston hangsúlyozza, hogy az ember nemcsak önállóan gondolkodó lény, hanem szeretni, dönteni és cselekedni képes személy. Minden emberben előbb-utóbb felmerül a kérdés: ki vagyok én, és miért vagyok? Van-e értelme, célja az életemnek, és számon kéri-e valaha is valaki, hogy mit tettem, hogyan éltem, mire használtam döntési és cselekvési képességemet? „A keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy nagy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel, aki életünknek új horizontot és ezáltal meghatározott irányt ad.” (Deus Caritas est 1.)

[...]

2015. júliusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Nagypapa, nézd, itt a bizonyítványom, most kaptam meg és az iskolából egyenesen hozzátok jöttem vele, mondta sugárzó arccal a nagykamasz fiú, belépve nagyszüleihez. Nagyapja boldogan ölelte magához a fiút, és – noha még nem látta a bizonyítványt –, örömmel mondta: gratulálok! Ez aztán öröm! Gyere be, mutassuk meg nagyanyádnak is, hadd örüljön ő is. Annyira örülök, hogy most nem vagy szomorú, mert amikor a félévi bizonyítványodat mutattad, bizony nem voltál nagyon vidám. A szüleid is biztosan nagyon fognak örülni! De nagypapa – szólt közbe a fiú, – azért nem olyan szép ez a bizonyítvány, csak jobb, mint amilyent remélni mertem. Félek, hogy a szüleim nem lesznek velem megelégedve, ők mindig a maximumot várják tőlem. Félévkor is azért voltam olyan szomorú, mert tudtam, hogy nem okozok nekik örömet, mert nem azt nyújtottam, amit várnak tőlem. Ne félj, és ne szorongj – szólalt meg a nagymama –, amikor a szíved mélyén öröm van. Ne csak annak örülj, hogy több az ötösöd, hanem annak, hogy legyőzted az elkeseredettségedet.

Amikor az ember a városban jár kel, vagy utazik valahová, érdemes körülnézni: hányan vannak, akiknek az arca sugárzik az örömtől. Legtöbbször gondterhelt arcok vesznek körül, fájdalom, szomorúság látszik rajtuk. Akadnak olyan csoportok, amelyek hangoskodással, vihorászással próbálják a jókedv látszatát keltetni, de az ilyen társaság leginkább valakinek a kárán mulat, nem örül igazán. Villamoson, autóbuszon sokan olvasnak, mobil telefonjukkal foglalkoznak. Ezek is többnyire gondterheltek, ritkán deríti őket valami vidám olvasmány, vagy jó hír örömre. Sok a szomorú arc, szomorú ember, akik egykedvűen, öröm nélkül intézik dolgaikat. A mai világ gondjai miatt, a súlyos nehézségek terhe alatt görnyedve az emberekből érthetően sokszor hiányzik az öröm, inkább szomorúságra hajlanak. Ferenc pápa írja egyik, még Argentínában megjelent könyvében: „Vegyük észre, hogy a szomorúság a Sátán varázslata, amely megkeményít és megkeserít, lehetővé teszi, hogy ő, a Gonosz beköltözzön a szívünkbe, hogy aztán semminek se tudjunk örülni, hogy elűzze belőlünk a remény maradékát is. Remény nélkül aztán még szomorúbb lesz az ember, eljut a kétségbeesésig”. A reménytelenség elleni védekezésre buzdít a Gulágot megjárt bencés atya, Olofsson Placid is: „Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.”

[...]

2015. júniusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Huszonhat évi házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak. Mindhárom gyermekük már önálló családot alapított, úgy látják, hogy nincs többé szükség rájuk. Eddig fontosnak tartották, hogy a gyerekek úgy számolhassanak velük, mint családi hátérrel. Kötelességüknek érezték, hogy együtt maradva biztosítsák számukra ezt a hátteret. Most, hogy már nyilvánvalóvá vált, hogy mindegyik gyerek nélkülük is megáll a lábán, itt az ideje – gondolták –, hogy úgy alakítsák életüket, ahogy az nekik jónak, kellemesnek ígérkezik. Mivel már régóta nem sok örömet okoztak egymásnak, nem is várták ezt el egymástól, közös megegyezéssel beadták a válókeresetet. A szomszédok, ismerősök megdöbbenten hallották a hírt. Találgatni kezdtek: „Soha nem hallottuk őket veszekedni, azt hittük, jól megvannak. Társaságba, szórakozni nem jártak, úgy látszott, hogy egymásnak, meg a gyerekeiknek élnek. Talán eddig a gyerekeik kedvéért a szőnyeg alá söpörték problémáikat, most meg hirtelen előtörtek a gondok. Érthetetlen, csak nem tűnt fel valamelyiküknél egy új kapcsolat lehetősége?”

Korunkban a házasságot egyre inkább csupán az érzelmi elégedettség egyik formájának tekintik, mely tetszés szerint bármi mással helyettesíthető és módosítható. A posztmodern és globalizált individualizmus kedvez annak az életstílusnak, mely elgyöngíti a személyek közötti kötelékek kifejlődését és stabilitását, és eltorzítja a családi kapcsolatokat. Ezért van az, hogy sokan elutasítják a házasságot, vagy legalábbis csak addig tarják fontosnak, amíg érzelmileg azonosulni tudnak vele. Ezzel szemben a házasságnak a társadalom számára nyújtott szolgálata felülmúlja az érzelmesség és csupán a párra tartozó szükségletek szintjét. A házasság lényege szerint nem a szerelem mulandó érzéséből születik, hanem a jegyesek kölcsönös egymásnak ajándékozottságából, abból az önként vállalt elkötelezettségből, hogy teljes életközösségre lépnek (vö. EG 66, 67).

[...]

2015. májusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy fővárosi gimnázium harmadik osztályában az osztályfőnöki órán az osztályfőnök-tanár arra kérte tanulóit (16-17 éves fiatalokat), hogy írják fel egy papírlapra: milyen pályára készülnek, és miért; milyen jövőt szeretnének maguknak. A tanár szeretett volna megismerni a tanulók jövőképét és azt, hogy mennyire tudatosan készülnek kilépni az életbe. Ezért azt kérte, mindenki őszintén írja le azt, amit éppen most gondol, a nevét pedig ne írja rá a papírra, nehogy az őszinteségét zavarja a félelem, hogy osztályfőnöke válasza alapján megítéli, vagy beskatulyázza valahová. Amikor a tanár átnézte az összeszedett papírlapokat, ilyen válaszokat talált: „még nem döntöttem, sok minden érdekel, de nem tudom, elég tehetséges vagyok-e;” „nincs határozott elképzelésem, majd kialakul valami;” „nem tudom, ezen még gondolkoznom kell.” A lányok között volt, aki „családanya”, vagy „gyerekekkel foglalkozó” szeretne lenni, de voltak a fiúk és a lányok között is, akik a jó életet, a szórakozást, a társasági életet helyezték előtérbe. Több esetben előjött a jó kereset utáni vágy, általában konkrét megalapozottság nélkül. Akadt olyan is, aki élvonalbeli sportoló volt, és jövőjét csak sport-pályafutásként tudta elképzelni. Tanár ismerősöm csodálkozva mondta, hogy ez az osztály jó tanulmányi eredményeket ér el, több tanuló nyert valamelyik tanulmányi versenyben, mégis ilyen kialakulatlan a jövőképük, jó egy évvel az érettségi előtt még nem tudják, mihez kezdjenek az iskolában szerzett tudásukkal, és határozott célkitűzéseik sincsenek. [...]

2015. Húsvéti üdvözlet

HÚSVÉTI ÜDVÖZLET
A CSALÁDOKNAK, HÁZASPÁROKNAK, JEGYESEKNEK ÉS SZERELMESEKNEK,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKNEK, ÉS MINDENKINEK, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Krisztus feltámadt, alleluja!

Akik keresztre feszítették a halálát akarták, de Ő győzött. Nem azokat győzte le, akik a halálát okozták, hanem magát a halált. Nem hadakozott hóhéraival, hanem kérte a mennyei Atyát: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« És az életet diadalra jutott a halál felett.

És mi hogyan próbáljuk a halál körülöttünk itt tomboló katonáit legyőzni?

Szinte naponként érkeznek hírek arról, hogy ártatlan emberek között bombát robbantottak, sokan meghaltak, megsebesültek. Sokszor maga a robbantó is meghal a helyszínen. Az ilyen esetek nyomán sok szenvedés, fájdalom támad, családok válnak csonka családdá. A szerencsétlen tettesek jutalma közmegvetés, elítélés, kitaszítás a társadalomból és az értelmetlen halál. Ha le akarjuk győzni a robbantókat, kérjük Krisztussal: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« [...]

2015. áprilisi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Most, hogy már a férjem is nyugdíjas, – mondta szomszédasszonyának egy idősödő nő – a gyerekeink is kirepültek, jobb szeretek csak magamban lenni. Nem szeretem a nyüzsgést, a sok embert, legjobb szóba se állni velük. A fiatalabbja elégedetlen, az öregebbje csak panaszkodik. A férjemmel sem sokat beszélgetünk, egy életen át már kibeszélgettük magunkat. Meg különben is, mi jót várhatunk még a mi életünkben? Mi okozhatna nekünk még örömet? Új ismerősökre nem vágyunk, a régiek elmaradoztak, egyik nap olyan, mint a másik, annak örülünk, hogy élünk. [...]

2015. márciusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
Nagyon nehéz elviselnem, hogy amikor végre találunk egy kis időt arra, hogy anyámékkal együtt elmenjünk a nagymamámhoz – panaszolta egy fiatal, háromgyermekes édesanya barátnőjének –, mindig előjönnek régi történetek, olyan rokonokról esik szó, akiket én nem is ismertem. A nagyi előkotor régi, elsárgult fényképeket és mi, akiknek most olyan mindegy, hogy mi volt 40 - 50 évvel ezelőtt, szóhoz se jutunk. A gyerekeink unalmukban rendetlenkedni kezdenek, ha meg azzal csitítjuk őket, hogy meséljenek az iskoláról, a sportegyesületről, vagy bármiről, ami őket foglalkoztatja, a harmadik mondatnál közbeszól valamelyik öreg, hogy tudod, amikor én voltam fiatal, … A férjem ilyenkor tisztelettudóan hallgat, és óvatosan az órájára pillant. [...]

2015. februári levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egyre szörnyűbb híreket hallok – panaszolta a férj feleségének –, a világ kezd körülöttünk elviselhetetlenné válni. Hol terrorista támadásokról hallok, hol meg sikkasztó politikusokról, itt az árvíz, ott meg a tűzvész pusztít el egész településeket, újfajta járványok tizedelik a lakosságot, olyan újfajta élelmiszerek jelennek meg, amelyeket bizonytalan hatású eszközökkel kezeltek, közben meg egyre többen éheznek a földön. Hova vezet mindez? A technika soha nem látott lehetőségeket ad a kezünkbe, mégse élünk jobban, sőt, egyre rosszabbul érezzük magunkat. A feleség mélyen elgondolkodott, aztán megszólalt: Tudod, mi már csak valahogy megleszünk, de mi lesz a gyerekeinkkel? Milyen világba nőnek ők bele? Örülünk nekik, szépek, aranyosak, szeretnénk nekik megadni mindent, ami szép és jó, hogy boldog és vidám emberek legyenek, akik örülnek annak, hogy itt és most élhetnek. Aztán látjuk, hogy egyre zavarosabb az a világ, amelybe belenőnek, egyre bizonytalanabb a jövő. [...]

2015. januári levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET, A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Rövidesen el kellene döntenünk, hogy milyen különórákra járatjuk a fiúnkat – szólt feleségéhez a férj –, mert manapság csak az érvényesül, aki idejében specializálódik. A nyelvek is fontosak, nyelvek nélkül nem fog tudni tájékozódni a legfrissebb tudományos eredményekről. A sportot sem szabad elhanyagolni, ép testben ép lélek! Értelek – válaszolt a feleség –, csak nehogy úgy járjunk, mint a szomszédék a gyerekükkel, akit egész kicsi korában ráállítottak a biológiára, a „jövő tudományára”, vettek neki akváriumot, terráriumot, tücsköt-bogarat, kígyót-békát, aztán érettségi előtt kiderült, hogy a gyereket a holt nyelvek érdeklik, és esze ágában sincs biológusnak mennie. Apja kétségbeesve mondta, hogy mennyi pénzt öltek bele a „biológiába”, a gyerek meg olyan pályára akar menni, amelyen nem lehet normálisan keresni, még nyugdíjas korukban is nekik kell majd őt segíteniük. [...]