CSALÁDLEVELEK - 2016

Letöltés: a jobb felső sarokban a levél megnevezésére történő kattintással.

2016. decemberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy barátom mesélte: Amint az utcán sietősen mentem hazafelé, egyszer csak megállított egy ismeretlen férfi. Kedves uram – mondta –, ki tudna engem segíteni egy, vagy kétszáz forinttal? Jóarcú, kissé kopott, de rendezett, tiszta ruházatú férfi volt, nagy, mindenféle textíliával tele csomagokat cipelt. A tekintetéből tiszteletet és bizalmat olvastam ki. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom szó nélkül faképnél, ahogy azt általában a kéregetőkkel tenni szoktam. Mondja – kérdeztem –, mire kell magának az a pénz, mit kezd vele? Valamit veszek – válaszolta –, hogy éhen ne haljak. Többre most nem futja, a sorsomon majd akkor tudok változtatni, ha lesz rá elég pénzem. Most nincs se lakásom, se munkahelyem, de a reményt nem adom fel. És miben reménykedik – kérdeztem –, és egyáltalán, hogy jutott idáig? Hosszú és szomorú történet – felelte –, nem akarom untatni, meg itt, az utcán, nem is alkalmas. Jöjjön – mondtam –, meghívom egy kávéra ide a sarki kávézóba. A kávé mellett aztán elmesélte, hogy gépész technikus, jó állása volt egy nagy gyárban, gépi kötéssel foglalkozó felségével és két gyerekükkel éltek egy lakótelepi lakásban. A szülők sokat dolgoztak, kevés idejük volt egymásra és a családra. Egy idő után kapcsolatuk egymással kezdett elhidegülni. Ment minden tovább rutinszerűen a maga útján, de nem volt benne örömük. Aztán amikor a férj talált magának alkalmi vigasztaló partnert, a feleség beadta a válókeresetet, elváltak. A férj odaköltözött partneréhez, de továbbra sem találta meg lelki egyensúlyát, egyre többször és egyre mélyebben nézett a pohár fenekére. A vége az lett, hogy partnere is kidobta, a gyárból is elküldték, az utcára került. Tudja, hogy a felesége is boldogtalan, hogy a gyerekeinek is hiányzik, és hogy ő maga okozta az egész család szerencsétlenségét. Az alkoholról leszokott, bűneit őszintén megbánta, most abban bízik, hogy találkozik azzal, aki meglátja benne az embert, aki hasznos tagja lehet a társadalomnak, akinek érdemes megadni az újrakezdéshez szükséges támaszt, és felkarolja őt. [...]

2016. novemberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A háziorvosi rendelőben idősebb úr ült az orvossal szemben. Bemutatta legújabb leleteit, és megbeszélték a következő időszakban alkalmazandó gyógyszereket. Az orvos megállapította, hogy a paciens korához képest minden rendben van, nincs semmi különös teendő. A páciens orvosához fordult: És a doktor úr hogy van, olyan rosszkedvűnek, szomorúnak látom. Nézze – válaszolt az orvos –, őszintén szólva semmi okom sincs a jókedvre, meg a vidámságra. Tudja, másfél éve meghalt a feleségem, a lányom külföldre ment férjhez. Egyedül vagyok, és már semmi jót sem várhatok az élettől. Itt rendelek minden nap, a munkámat, mint mindig, rendesen elvégzem, aztán hazaballagok, és az üres lakásban próbálom valamivel elűzni az unalmamat. Én sem fiatalodom, ha beteg lennék, nem tudom, ki gondoskodna rólam. Nincsenek például rokonai – kérdezte a beteg –, régi barátai vagy jó szomszédjai? Lehet, hogy akadnak ilyenek – mondta az orvos –, csakhogy nekik nem hiányzom én, akiről gondoskodniuk lehetne, nekem hiányzik az, aki rólam gondoskodhatna.

Szomorú olyan időseket látni, akik nem látják életük értelmét. Még szomorúbb, ha fiatalok élnek célok és tervek nélkül, elképzelésük sincs saját jövőjükről. Remény nélkül nehéz élni, a remény éltet és erőt ad a vágyott célért való munkálkodáshoz. Akiben nem él a remény, aki nem bízik abban, hogy fáradozása eredményes lesz, csak „elvégzi a dolgát”, az nem tudja mozgósítani azokat a többletenergiákat, amelyek nem csak sikerre vezetnének, hanem a jól végzett munka örömét is megadnák. Nekik mondja Jézus: „Amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” (Luk 17,10)  [...]

2016. októberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Érettségi találkozójukon egy harmincas évei végén járó fiatalember elpanaszolta, hogy nem talál magához illő feleséget. Sportos, vonzó külsejű és jó állása van, nagyszüleitől örökölt egy szép lakást, mindig is sok lány körül forgolódott, de amikor valamelyikkel komolyabbra fordult volna kapcsolatuk, kiderült, hogy elképzeléseik nem azonosak a házassági közösségről. Két hónapja bomlott fel eljegyzésem egy olyan lánnyal – mondja a fiatalember –, akiről azt hittem, hogy ő lesz álmaim asszonya. Éppenséggel a szép, nagy lakásom miatt borult fel minden. Ebben a lakásban csupa antik bútor van, részben még a dédapám csináltatta őket, az egyik nagyszobában óriási könyvszekrény, tele értékes, régi könyvekkel, a falakon az ősök festményei. A leányzó pedig kijelentette, hogy ő nem szeretne múzeumban lakni. Ha gyerekeket akarunk, márpedig természetesen akarunk, akkor adjuk el a bútorokat, könyveket, költözzünk egy kisebb, de modern lakásba, modern és kényelmes berendezéssel. Én viszont nem tudnék megválni attól, ami meghatározza egyéniségemet, hovatartozásomat. Büszke vagyok rá, hogy a történelem viharai közepette, sok nehézség árán, de sikerült mindezt átmentenem és szeretném továbbadni gyerekeimnek, sőt unokáimnak. Most látom csak – szólalt meg a fiatalember egyik volt osztálytársa –, hogy milyen szerencsés vagyok én. A mi régi családi házunkat ugyanis a világháború jócskán megrongálta, azután mindenestől elvették tőlünk, semmink sem maradt. Amikor feleségemmel elhatároztuk, hogy összeházasodunk, nem voltak a tiedhez hasonló gondjaink, mert semmink se volt. Mostanra azonban sikerült magunknak feleségemmel közösen új otthont teremtenünk. Ez a lakás kicsi, nincs benne semmi, ami az régi házból került volna hozzánk, de mi, három gyerekünkkel együtt nagyon jól érezzük benne magunkat.   [...]

2016. szeptemberi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Mint minden nyáron, idén is összegyűlt az egész család az idős házaspárnál, hogy együtt ünnepeljenek. Az összes leszármazóval és házastársaikkal együtt voltak vagy félszázan. Beszélgetés közben az egyik, már igencsak ősz hajú fiú megszólalt: Csodálatos, hogy körülöttünk minden változik, csak ti ketten, drága szüleim, nem változtok. Mindig ilyenek voltatok, mint most: nyugodtak, derűsek, segítőkészek, minden iránt érdeklődők, sohasem idegesek. Mondjátok, hogy csináljátok ezt? Ti egy másik világban nőttetek fel és találtatok egymásra – vette át a szót egy másik gyerek –, a mai ember akármerre indulna, korlátokba ütközik, és nincs honnan segítséget kérnie, a mai ember kiszolgáltatott a politikának, a gazdaságnak, a betegségeknek, embertársai embertelenségének. Ezért a mai ember mindig ideges, nem lehet állandóan derűs, és jobb, ha óvatosan fogadja mások segítőkészségét is. Azért ami igaz, az igaz – szólt közbe az egyik unoka, aki orvos lett –, a világ az utóbbi száz évben hatalmasat fejlődött! Sok betegséget sikerült legyőznünk, néhány óra alatt átrepüljük az óceánt, de már át sem kell repülnünk ahhoz, hogy élőben kövessük a másik kontinensen zajló eseményeket. Otthonról intézzük pénzügyeinket anélkül, hogy akárcsak egy bankót is a kezünkbe kellene vennünk. Én nem sírom vissza az ökrös szekeret, meg a petróleumlámpát. Arról nem a modern világ tehet, hogy mindig vannak, akik elégedetlenek, akiknek mindig más tetszene jobban, mint amit már elértünk.

Ma a közvélekedés szerint a házasság intézménye válságban van. Valójában az ember van válságban, mert nem tud, és nem mer szabad lenni, képtelen elköteleződni. Hangulatok és ösztönök, a harsány média irányítják, fogyasztani és élvezkedni vágyik, ezért képtelen ajándékká válni. Egy férfi és egy nő elkötelezett, hűséges és kizárólagos házassági köteléke titok. Valódi misztérium, amit ketten élnek meg – hármasban. Én, te és a Szeretet. Én, te és Isten. (vö. Ef 5, 31-33) [...]

2016. augusztusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

Nyolcéves házasok voltunk, három gyerekünk volt már – meséli a baráti társaságban egy feleség –, amikor egy fontos, az egész családot érintő ügyben nem tudtunk egyetérteni. Egyre elkeseredettebben veszekedtünk, végül a férjem kimondta, hogy ő így meg így határozott, és – mivel ő a családfő – az fog történni, amit ő elhatározott. Nagyon megbántva és megalázva éreztem magamat, ezt a sértést évekig nem tudtam neki megbocsátani. Én meg évekig azt vártam – vette át a szót a férj –, hogy a feleségem kérjen bocsánatot tőlem, hiszen beigazolódott, hogy nekem volt igazam. Ezt ő ugyan belátta, de nem tudta kimondani, hogy „bocs, jó, hogy úgy csináltuk, ahogy te akartad”.

„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13, 34) – mondja Jézus tanítványainak. Ezzel a paranccsal a maga kimeríthetetlen, irgalmas szeretetét teszi a mi szeretetünk mércéjévé. Máskor meg így tanít: „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! … Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!” (Lk 6, 37) A Miatyánkban is arra kérjük az Atyát, hogy a szerint bocsásson meg nekünk, ahogy mi megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Isten a mi gyarló, emberi gyakorlatunkhoz méri az Ő megbocsátó irgalmát. „A Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán beszél a szeretetéről, hanem láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A szeretet soha nem maradhat elvont kifejezés. Természete szerint konkrét élet: szándék, magatartás, érzület, amely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a javunkat akarja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket. A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a hullámhosszon kell mozognia. Miként az Atya szeret, úgy szeretnek a gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk egymás iránt.” (MV 9) [...]

2016. júliusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

Amikor a tudományos ülésszakon a következő előadóra került sor, az ülést vezető professzor így mutatta be őt: „kiváló, rendkívül tehetséges fiatal kolléga, példás apa és férj, feleségével négy gyermeket nevelnek, köztük egy halmozottan fogyatékosat, akinek a megszületése – minden várakozás ellenére – nem rontotta meg házasságukat”. Előadását elkezdve szerényen kiegészítve a bemutatást megjegyezte, hogy ő maga középiskolába Szingapúrban járt, apja ott teljesített ugyanis szolgálatot, majd egyetemre Budapesten járt, doktori fokozatot viszont ösztöndíjasként Oxfordban szerzett; most pedig ebben a kutatóintézetben dolgozik. Az előadásnak nagy sikere volt. Közvetlen munkatársai gratuláltak, de furcsának tartották, hogy a prof bemutatását ki merészelte egészíteni. Talán mégsem egyedül az jellemez engem – válaszolta –, hogy van egy fogyatékos kisfiam.

A világhoz való viszonyunk emberi identitásunk lényegi része. Születésünk helye és körülményei döntő befolyással vannak ránk, fokozatosan kialakuló kapcsolatrendszerünk meghatározza helyünket a társadalomban. Nem mi választjuk meg, hogy hol és mikor és milyen családba születünk, de ha megértjük, hogy létezésünk minden apró részletét is a Teremtő irántunk érzett feltétel nélküli és határtalan szeretete határozta meg, akkor nem csak megváltoztathatatlan ténynek fogadjuk el szülőhelyünket, szüleinket és rokonainkat, hanem ebben látjuk harmonikus egyéniségünk alapjait is. A néprajz tanúsága szerint a földön minden nép minden egyes embernek nevet ad. A név szorosan hozzátartozik az emberhez. Aki nevét elárulja a valakinek, mintegy leleplezi, kiszolgáltatja magát; most már hívható, felszólítható, de el is utasítható. Akit nem tudunk nevén szólítani, az számunkra nem önálló személy, csak egy a tömegből, akivel így személyes kapcsolatot sem tudunk teremteni. Nevünk önazonosságunk szempontjából is fontos tényező, mert nevünk alapján egész életünk folyamán, sőt még azon túl is azonosíthatók vagyunk. Vannak azonban olyanok is, akik valamiért nem tudnak, vagy nem akarnak nevükkel azonosságot vállalni, ezért megváltoztatják nevüket. Művészek szoktak művész-néven szerepelni, kisebbségi népcsoporthoz tartozók a többséghez való csatlakozásuk miatt a többségi nyelvnek megfelelő új nevet választhatnak, van, aki valamiért „új életet” akar kezdeni, ezért megváltoztatja nevét. [...]

2016. júniusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

A társaság vidám falatozása és beszélgetése közben az egyik férfi megjegyezte: A házigazdáék süteménye olyan finom, hogy ez számomra valóságos válóok; az én drága kis feleségem ugyanis huszonkét évi házasságunk alatt még egyszer sem volt képes ilyen süteményt produkálni! Hát, ami igaz, az igaz – vette át a szót az érintett feleség elvörösödve –, eddig még nem sikerült olyat sütnöm, amit az én drága férjem megdicsért volna. Viszont remekül tud kritizálni, ledorongolni, de elvárja, hogy ha néhány szál hervadóban lévő virággal meglep, akkor én ódákat zengjek az ő kifinomult ízléséről. Ja, kedves barátaim – szólalt meg a társaság egy másik férfitagja –, a házasság nem könnyű műfaj, nem csak a mézeshetekből áll! A házasság állandó küzdelem, mindkét félnek küzdenie kell azért, hogy jogait és érdekeit érvényesíteni tudja, hogy se a másik kénye-kedvének kiszolgáltatva ne legyen, se ne váljon rabszolgává. De ez nem csak ma van így – szólt közbe egy orvos-házaspár nőtagja –, erre vonatkozik az az állítólag az antik görögöktől származó mondás, hogy a házasság olyan, mint az ostromlott vár, aki belül van, az ki akar belőle törni, aki meg kívül, az be szeretne jutni. Vagyis az a szerencsés, aki idejében el tud válni, majd újraházasodni. Ha aztán netán a házasságból család lesz – mondta kellő határozottsággal a süteményt dicsérő férj –, olyan és annyi gond szakad az emberre, hogy magára már gondolni sem tud. Ezért mondom, hogy Dante valójában nem a házasság, hanem a család kapujára szánta híres feliratát: „Ha itten belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”  [...]

2016. májusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 A családban a négy fiú között gyakoriak voltak a veszekedések, sőt nem volt ritkaság a verekedés sem. A szülők igyekeztek fiaikat féken tartani, de szigorú szabályokat nem akartak bevezetni. Úgy gondolták: fontos, hogy ők maguk találják meg konfliktusaik megoldását, hogy ne a szülői „hatalom” hatására, hanem önként, belső indíttatásra juttassák érvényre a testvéri szeretetet. Édesanyjuknak feltűnt azonban, hogy a legkisebb fiú, lévén a leggyengébb is, a verekedésekben más harcmodort alkalmaz, mint a többi. Ő kevesebbet üt, nem leteperni igyekszik „ellenfelét”, inkább csíp, karmol, sőt, ha módja van rá, harap. A legérdekesebbnek azonban azt találta, hogy míg a két nagy fiú hamar ellátja a kis „vadmacska” baját, addig a harmadik fiú a csípések-harapások ellen nem védekezik, hanem fájdalmában elsírja magát, és ekkor a támadó legtöbbször visszavonul. A két nagy ilyenkor rászól öccsükre: Mit bőgsz, vágj inkább oda neki, hiszen te vagy az erősebb! De hiszen tudjátok – válaszolt a kisebb –, hogy mennyire szeretem! Érdekes, hogy noha a verekedést kiváltó konfliktus ilyenkor nem oldódik meg, de gyorsan elévül.

A gyerekek veszekedése összetartozásukból fakad. A felnőtt társadalomban az emberek sokféleképpen tudnak egymással szembekerülni, leggyakrabban a versengés, a rivalizálás miatt alakulnak ki egyet nem értések, veszekedések. „A családi élet- és szeretetközösséget a fájdalom, a bűn és az erőszak feszíti szét. … A Biblia lapjain sok vérrel szennyezett szenvedéssel találkozunk, kezdve Káin erőszakos testvérgyilkosságával.” (AL 18-19) Globalizálódó világunk két nagy kihívása az atomizálódás és az eltömegesedés, az arctalan tömeggé válás. Az individualizmus előtérbe helyezi az egyéni érdekeket, a másik ember érdekeinek figyelembe nem vétele addig lazítja a társadalom kohézióját, míg az atomjaira hullik szét. Ugyanakkor azok az emberek, akiknek életét nem szilárd és megalapozott értékrend, hanem csak a – legtöbbször pillanatnyi – érdekek mentén való küszködés vezérli, a társadalom alaktalan tömegévé válnak, a tömegben nem tudják személyiségüket kibontakoztatni, személyi méltóságukat érvényre juttatni. A szétforgácsolódás és az eltömegesedés egymás mellett létezik, és egymást kölcsönösen erősítik, ugyanakkor mindegyik támogatja a fogyasztói gazdaságot.

Az emberi civilizáció alapja a közösség és a termékenység. A Biblia megfogalmazása szerint a Teremtő egymásnak ajándékozta a férfit és a nőt, így közösséggé és termékennyé váltak, majd behelyezte őket a világ kertjébe, hogy annak termékenységét gondozzák és megőrizzék. Így jött létre a család, amelyre az emberi társadalom épül. A szétforgácsolódás és eltömegesedés kihívásaira a bibliai eszmény szerinti család a válasz, mert a család képes a személyest és a közösségit összhangba hozni, ez az összhang pedig képessé teszi arra, hogy a javakkal és természeti erőforrásokkal hosszútávon fenntarthatóan és igazságosan gazdálkodjék. (vö. Ferenc pápa audienciája, 2015. szept. 30.)

[...]

2016. áprilisi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Hálát adok a jó Istennek, hogy megérhettem ezt a napot – mondta a kilencvenéves nagymama születésnapján gyermekei, unokái és dédunokái körében –, hogy itt vagytok körülöttem. Most ajándékokkal halmoztok el, köszönöm nektek, mindegyikőtöknek külön-külön! Ebből is látnom, hogy szerettek engem. Minden nap imádkozom mindegyikőtökért külön-külön, mert nagyon szeretlek titeket. Tudjátok, Isten végtelenül jó, attól függetlenül nagyon szeret titeket, hogy ti mikor, mit gondoltok Róla. Én pedig azért imádkozom, hogy ti is mindig szeressétek Őt, akármi történik veletek, mert csak így lehettek boldogok. A nagymama itt könnyekben tört ki. A szobában percekig meghatott csönd volt. A legnagyobb fiú, maga is nagyapa, aki vallásos neveltetése ellenére karrierje érdekében nem kötött egyházi házasságot, gyerekeit se kereszteltette meg, ugyancsak könnyeivel küszködve törte meg a csendet: Édesanyám, honnan van benned ennyi szeretet?

Élete során mindenki követ el bűnöket. Sokan sokszor esnek bűnbe, kevesen kevésszer. Még Péter is vétkezett, mikor – mai szóval – elhatárolta magát az Úrtól! Hátat fordított az Úrnak, ő, aki szem- és fültanúja volt sok csodájának, aki ott volt Vele a Tábor hegyén, aki hallotta a valaha is elhangzott legfenségesebb tanítást. Azt mondja, hogy nem is ismeri, amikor ajkán talán még meg sem száradt az átváltoztatott bor egy cseppje! Hányan, hányszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy vélt, vagy kilátásba helyezett előnyökért elfordulunk az Úrtól, letérünk követésének útjáról, nem az Ő tanítványához méltóan viselkedünk!

A vétkezőben előbb utóbb megszólal a lelkiismeret, felébred a bűntudat. Sajnálni kezdi, hogy úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna, saját magához nem illően cselekedett. Megbánja azt, amit tett, és elhatározza, hogy hasonló esetben nem így fog eljárni. Sajnálkozik, sajnálja azt, ami megtörtént, sajnálja önmagát, sajnálja, hogy nem felelt meg a saját magával szemben támasztott ideálnak. Jó és örvendetes, ha valaki belátja, hogy hibázott, és a továbbiakban el akarja kerülni a hasonló hibát. Ez a fajta bánat azonban nem igazi bűnbánat, sokkal inkább megsebzett önszeretet. A vétkest az bántja, hogy gyenge volt, csalódnia kellett önmagában. Júdás árulása után rádöbbent, hogy nagyon nagy bűnt követett el, hogy a kapott harminc ezüst éppúgy nem ér semmit, mit ő maga. Megveti saját magát, önszeretete öngyűlöletbe csapott át. Eldobja életét, mintegy leselejtezi önmagát.[...]

2016. márciusi levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Amikor a lányom bejelentette, hogy barátjával, akivel már nyolc éve együtt él, hajlandóak lennének összeházasodni, ha valaki állná a kellő méltósággal megrendezett esküvő költségeit – mesélte baráti társaságában egy magas beosztású hivatalnok –, azonnal vállaltam mindent, a szervezést, az ifjú pár lakásának felújítását, a költségeket, a lakodalmát. Sokba került, de megérte, mindenki azt mondta, hogy rég látott ilyen szép esküvőt. Jó két év múlva az ifjú férj, akinek jó állása volt, kapott külföldről egy ajánlatot még jobb állásra. A fiú menni akart, a lányom meg azt mondta, hogy most már igazán gyereket szeretne, de azt nem szeretné, hogy a gyereke külföldön szülessen, sőt ott nevelkedjen, ő nem megy külföldre. Elváltak.

Korunkat az egész földkerekségre kiterjedő mély és gyors változások jellemzik. Az emberi értelem és alkotó erő által létrehozott tudományos, műszaki és kulturális eredmények visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. A társadalmi és kulturális átalakulás kihat a vallási életre is. (vö. GS 4.) Az antropológiai-kulturális változások következtében változott a társadalmi struktúrák befolyása az emberek érzelmi és családi életére. Az egyre növekvő individualizmus eltorzítatja a családi kötelékek természetét, előtérbe helyezi az egyénnek azt az elgondolását, amely szerint saját vágyait követve építheti fel önmagát, az emberi kapcsolatokat pedig a háttérbe szorítja. Általános, az adott kultúrától független jelenség, hogy a fiatalok vonakodnak az érzelmi kapcsolatok terén végleges elköteleződéseket vállalni, gyakran választják inkább az elköteleződés nélküli együttélést, vagy megelégszenek kárászéletű alkalmi kapcsolatokkal. Ilyen körülmények között született gyermekeknek nehezen alakul ki identitásuk, ez aztán hozzájárul a társadalom további széteséséhez.

[...]

2016. februári levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Képzeld – mondta barátnőjének egy idős asszony –, a napokban felkeresett egy szakdolgozatát író főiskolás. Arról faggatott, hogy én, akit tizenévesen szüleivel együtt kitelepítettek, aki így nem járhatott középiskolába sem, akinek nem egyengette senki és semmi az útját, sőt, hogyan gondolok vissza most, túl a nyolcvanon fiatalságomra, aktív életemre. Elmondtam, hogy milyen öröm volt a többi kitelepített fiatallal együtt a szabadidőnkben olyan dolgokról beszélgetni, amit mások a gimnáziumban megtanulhattak. Eldicsekedtem, hogy idős és betegeskedő szüleimet én tartottam el azzal, hogy többletmunkát vállaltam a faluban. Amikor meg visszakerültem a városba, és csak kazánfűtő lehettem egy szociális otthonban, akkor napközben sok szabadidőm jutott a jó meleg kazánházban, hogy levelezőként készüljek az érettségire. A főiskolás jegyezgetett, alig-alig kérdezett valamit, aztán egyszer csak kifakadt: Ne tessék haragudni, de ezzel én nem tudok mit kezdeni. Engem az érdekelne, hogy milyen szörnyűségeken tetszett átmenni, hogy milyen gonoszságokkal találkozott. Arról beszéljen, hogy milyen sokat kellett szenvednie, hogy mi mindenről maradt le, hogy hogyan szorították mindenütt a háttérbe! Tudja – válaszolt az idős asszony –, nekem boldog életem volt, sokat kellett küzdenem, de ez szép és jó volt, nem szenvedés, mindig tudtam, hogy küzdés nélkül siker sincs.

A közgondolkozás azt tartja, hogy az ember akkor lehet boldog, ha igényei és vágyai maradandóan teljesülnek. Mivel az emberi törekvések nagyon szerteágazók, a boldogság tartalmi megnevezése is sokféle lehet. Kant szerint az ember valójában soha nem tudja egyértelműen megmondani, hogy mit óhajt és mit akar. Aquinói Szt. Tamás viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a boldogság olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen az azonos akaratának teljesülésével. Másrészt mivel a boldogságot véges, földi lehetőségeink között keressük, de teljességét földi életünkben meg nem tapasztalhatjuk, mindig csak úgy lebeg előttünk, mint eszmény. Isten az embert szeretetre, életre és boldogságra, és nem szenvedésre és halálra teremtette. A halál és a gyűlölet a bűn következménye. Isten azonban a bűn miatt nem vonja vissza minden embert üdvözíteni akaró tervét, hanem megváltást ígér. A földi élet megmarad ugyan a megpróbáltatások, a döntések és a küzdelmek idejének, de az ember végső célja az, hogy örökre részesedjék Isten életében, s benne megtalálja teljességét és nyugalmát. „Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására bízta: adta még ezenfelül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami kedvére van.” (Sir 15, 14-18)

[...]

2016. januári levél

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

 

Köszönöm kedves meghívásodat – mondta barátjának egy tudományos kutató –, de tudod, szerintem semmi jelentősége sincs annak, hogy most egy jó hét múlva már nem 2015-öt, hanem 2016-ot írunk. A napok továbbra is ugyanúgy fognak telni, sem a megoldandó feladatok, sem a ránk nehezedő gondok nem fognak változni. Akkor pedig minek ünnepeljük az év fordulóját, miért töltsük el együtt azt az éjszakát, tudva, hogy ettől semmi nem lesz se jobb, se rosszabb. Ne érts félre, szívesen vagyunk veletek és barátaitokkal együtt, feleségem is kedveli a társaságot, de annak semmi értelmét nem látom, hogy ünnepeljünk, hogy úgy tegyünk, mintha a mi sikerünk lenne, hogy eggyel nagyobb számot írhatunk a dátumban. Ahhoz, hogy komoly elhatározásokat tegyünk, hogy jobban és még többet akarunk dolgozni, hogy nagyobb szeretettel fogunk mások felé fordulni, nem kell ébren megvárnunk az éjfélt. Szóval köszönöm szilveszteri meghívásodat, kedves, hogy ránk gondoltál, de inkább itthon maradunk feleségemmel kettesben. Sajnálom – válaszolt a barát –, jól esett volna az Újév első perceiben nektek, régi jó barátainknak, együtt mindannyiunknak boldog Újévet kívánni, azt, hogy a most kezdődő év hozzon sok örömet, a gondok megoldását, és a bajok sikeres leküzdését.

A világegyetem és benne az emberiség története a teremtéssel kezdődött és azóta folyamatosan tart. Az ószövetségi prédikátor erről így írt: „Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. … Az emberek ugyanis mindnyájan, akik esznek, isznak és fáradságuk mellett a jót élvezik, Isten ajándékát veszik. Megismertem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökre úgy marad: nem lehet ahhoz hozzáadni, sem abból elvenni. Isten pedig azért tett így, hogy féljék őt. Ami történt, régen is megtörtént, és ami lesz, az is megesett már, és Isten megújítja azt, ami elmúlt.” (Préd 3, 1-15) Létünk és minden létező Isten teremtő akaratából jött létre. Az Ő ajándéka minden, ami létezik. Ő ajándékozza nekünk az időt is, amelyet itt, a földön tölthetünk. A földi élet az eljövendő világhoz viszonyítva csak részleges és rövid, tehát jól föl kell használnunk. Isten akarata és terve azonban minden időt áthat, Ő szabta ki mindennek a határát és minden óra rendeltetését. Sohasem hagyta magára az idő jó felhasználásáért küszködő embert; szólt hozzánk a próféták és a törvény szavával, majd amikor az idő beteljesedett, mérhetetlen irgalmasságában közénk jött a megtestesült Ige személyében.

[...]