PapaCimer

 

Ferenc pápa katekézise családoknak

3.1 rész

Kedves testvéreim! Jó napot kívánok!

Ma tovább folytatjuk a családról szóló katekézisünket! Ez alkalommal az apa, atya szó szolgál témánk vezérfonalául. Azért is kedvesek e szavak nekünk, keresztényeknek, mert Jézus azt tanította nekünk, hogy így szólítsuk Istent. A név új, mélyebb értelmet nyert attól, hogy Jézus ezt a szót használta, amikor az Isten felé fordult, és ezzel fejezte ki, Hozzá fűződő különleges kapcsolatát. Keresztény hitünk középpontja ez az áldott misztérium, az Isten, Atya, Fiú és Szentlélek bensőségessége, amelyet Jézus nyilatkoztatott ki nekünk.

Az „apa” szónak mindnyájunk számára egyetemes jelentősége van. Alapvető kapcsolatot jelöl, melynek valósága olyan ősi, mint az ember története. Mindazonáltal ki kell mondanunk, hogy napjainkban egy „apa nélküli társadalomban” élünk. Másként fogalmazva, az apa alakja – jelképesen – hiányzik, kiüresedett, elmozdult a helyéről, főként a nyugati kultúrában. Kezdetben úgy tekintettek erre, mint szabadulásra. Szabadulás a birtokos-apától, attól az apától, aki a kívülről ránk nehezedő törvényt képviseli. Az apától, aki gyermekei boldogságát korlátozza, és a fiatalok felnőtté válását, függetlenségét akadályozza. A múltban valóban voltak olyan családok, ahol önkényesség, sőt bizonyos esetekben, elnyomás uralkodott.  Voltak olyan szülők, akik a gyermekeikkel úgy bántak akár a szolgákkal, és nem tartották tiszteletben, mire van szükségük a növekedéshez. Voltak apák, akik nem segítették a gyermekeiket abban, hogy szabadon válasszák meg útjukat. – Igaz, nem könnyű szabadságban nevelni a gyermekeket. – És voltak olyan apák is, akik nem segítettek gyermekeiknek abban, hogy magukra vállalják saját jövőjük és a társadalom jövőjének építését.   [...]


Ez természetesen nem jó hozzáállás, – de amint az sokszor megtörténik, egyik végletből a másikba estünk. Napjainkban az igazi probléma nem annyira az apák elnyomó szerepe, sokkal inkább a hiányuk, távollétük. Az apák olykor annyira csak saját magukra, munkájukra és személyes kiteljesedésükre koncentrálnak, hogy jóformán családjukról is megfeledkeznek. Magukra hagyják kisgyermekeiket és a fiatalokat. Már Buenos Aires-i érsekként felfigyeltem arra, hogy a mai gyerekek az árvaság érzésével küzdenek. Akkoriban gyakran megkérdeztem az apukákat, hogy játszanak-e gyermekeikkel, hogy van-e bennük annyi bátorság és szeretet, hogy időt szakítsanak rájuk? És az esetek többségében a válasz nem volt valami pozitív. „Hát, nem tudok, mert sok munkám van…” És ez az apa valóban hiányzott cseperedő gyermekének, mert nem játszott vele, nem töltött együtt időt vele.

Most, amikor közösen gondolkodunk a családról, szeretném elmondani az összes keresztény közösségnek, hogy jobban oda kell figyelnünk! Az apafigura hiánya a kisgyermekek és a fiatalok életében olyan hiányt és sérülést okoz, mely akár nagyon súlyos is lehet! Valójában a gyermekek és a kamaszok eltévelyedései jórészt visszavezethetőek erre a hiányra; a tekintéllyel bíró példa és vezetés hiányára a mindennapi életükben, és arra, hogy nélkülözniük kell az apák közelségét és szeretetét. A rengeteg fiatal árvasága mélyebb probléma, mint gondolnánk.

Vannak családban élő árvák is! Az apák ugyanis gyakran távol vannak, akár fizikailag is, de főként azért, mert amikor otthon vannak, akkor sem viselkednek apaként. Nem töltik be nevelő szerepüket, nem beszélgetnek gyerekeikkel, és nem adják meg gyermekeiknek saját példájukon keresztül azokat az alapelveket, értékeket, szabályokat, melyekre ma olyan nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre.

Az atyai nevelő jelenlétre annál nagyobb szükség van, minél több időt kell az apának munkája miatt távol maradnia a családjától.  

Néha úgy tűnik, hogy az apák nem is tudják, milyen helyet foglaljanak is el a családban és hogyan neveljék a gyermekeiket. És mivel bizonytalanok, inkább távol maradnak, visszavonulnak, elhanyagolják felelősségüket, esetleg egy olyan kapcsolatban találnak menedéket, amelyben egyenrangú félként kezelik gyermekeiket. Való igaz, gyermeked „társa” kell, hogy legyél, de anélkül, hogy elfelejtenéd, te vagy az apa! Ha úgy viselkedsz, mint egy a gyermekeddel egyenrangú társ, barát, akkor ez, nem fog a gyermeked javára válni!

És ezt a problémát tapasztaljuk a polgári társadalomban is. A polgári társadalom ugyanis, a maga intézményeivel, felelősséggel tartozik a fiatalok iránt – mondhatjuk azt, hogy atyai felelősséggel, – amit olykor elhanyagol vagy rosszul gyakorol. A társadalom is gyakran árván hagyja a fiatalokat, és nem kínál olyan igazságot, amely perspektívát nyújthatna nekik. A fiatalok így árván maradnak, nincsenek előttük biztos utak, amelyeken járhatnak; nincsenek mestereik, akikben megbízhatnak; nincsenek ideáljaik, amelyek megmelengetik a szívüket; nincsenek olyan értékek és remények, amelyek támaszul szolgálhatnak nekik a hétköznapokban. Lehet, hogy elárasztják őket bálványokkal, de ellopják a szívüket. Arra ösztönzik őket, hogy álmodjanak szórakozásról és gyönyörökről, de nem adnak nekik munkát. Elkábítja őket a pénzisten, de elveszik tőlük mindazt, ami az igazi gazdagságuk.

Jót tesz tehát mindenkinek, az apáknak és a gyermekeknek is, ha újra meghallgatjuk Jézus, az apostoloknak tett ígéretét: „Nem hagylak árván titeket” (Jn 14,18). Ő ugyanis az út, amit be kell járnunk; a Mester, akit meg kell hallgatnunk; a remény, hogy a világ megváltozhat, hogy a szeretet legyőzi a gyűlöletet, és lehetséges egy olyan jövő, amelyben mindenki testvérként, békében él.

Valaki közületek azt mondhatja nekem: „De Szentatya ma annyira negatív volt! Csak arról beszélt, hogy mi történik akkor, ha az apák hiányoznak gyermekeik életéből, ha távol vannak tőlük… Ez igaz! Most ezt az aspektust akartam kiemelni. A következő alkalommal azonban folytatni fogom ezt a témát és az apaság szépségére szeretnék rávilágítani. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha az árnyékos oldaltól indulunk, hogy aztán eljussunk a fényre. Az Úr segítsen bennünket, hogy jól megértsük ezeket a dolgokat! Köszönöm!     
A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg alapján.

 

A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg alapján.