HÍVOM A CSALÁDOKAT - 2020. AUGUSZTUS
HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
Lehet, hogy kinevetsz – fordult jó barátjához egy volt osztálytársa, aki ismert orvos –, de most olyan elkeseredett és tanácstalan vagyok, mint annak idején, amikor a nyári táborban elvesztettem a bicskámat. Tizenkét évesek voltunk, ez a „mindentudó” bicska igen nagy vágyam volt és az év végén megkaptam szüleimtől jó bizonyítványom jutalmaként. Büszkén az övemre akasztottam, így mentem a táborba is. Az egyik nagy számháború után vettem észre, hogy elveszett, a futkározás közben észre sem vettem, hogy az erdőben valahogy leesett az övemről. A táborba visszaérve kétségbeesetten láttam, hogy nincs meg a bicskám. Osztálytársaim, akiknek eddig hetykén mutogattam a csodabicskát kinevettek, gúnyosan mondogatták, hogy így jár, akinek egy ilyen bicska csak arra jó, hogy hencegjen vele. Emlékszel? Te voltál az egyetlen, aki bíztatott: gyere, menjünk vissza az erdőbe, biztos megtaláljuk, keressük meg! Erre azonban a felügyelő tanárok nem adtak engedélyt, nem mehettünk egyedül az erdőbe sötétben. Ettől kezdve mindentől elment a kedvem, nem érdekeltek a tábori programok, semmi sem tetszett, alig vártam, hogy hazamenjünk, de ha erre gondoltam, összeszorult a torkom, hogyan mondom ezt el a szüleimnek? Nagyon jól emlékszem – válaszolt a jó barát –, tényleg a padlón voltál. Hosszú idő telt bele, mire más, új, komolyabb célok kezdtek izgatni, lassan visszanyerted önbizalmadat és tettvágyadat. De mondd, mi történt, mi bánt most? Csak nincs valami baj? Az orvos lehajtott fejjel hosszú hallgatás után halkan csak ennyit mondott: elment, otthagyott. A jó barát szótlanul nézett rá, tudta, hogy a feleségéről beszél. Idióta vagyok – folytatta –, nem láttam, hogy mi zajlik őbenne. Ez a szakítás már régóta készülődött, de én észre sem vettem. Hét közben alig szóltunk egymáshoz, engem nem érdekelt, hogy hogyan telnek napjai, azt meg nem éreztem fontosnak, hogy megosszam vele gondjaimat, örömeimet, terveimet. A vasárnapokon pihenni akartam, minél kevesebbet kelljen beszélnem, csak magammal kelljen törődnöm. Mindezt ő szótlanul eltűrte, és most megelégelte. Mondd, mit gondolsz, visszakaphatom még? [...]
HÍVOM A CSALÁDOKAT - 2020. JÚLIUS
HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
Egyszer kezembe került egy, a jövőben játszódó fantasztikus elbeszélés. A történet szerinti városban egy hétköznapi délutánon különös dogok történtek. A fülledt, meleg időben az emberek elindultak munkahelyükről, a gyerekek meg az iskolákból hazafelé, és nem találtak haza. Voltak, akik rossz irányba mentek gyalog, mások nem nekik megfelelő villamosra szálltak fel, vagy nem jó megállóban szálltak le, de az is megtörtént, hogy egyesek idegen házba próbáltak bejutni, mert úgy vélték, hogy az az ő házuk. Az autósok tanácstalanul félreálltak, tanulmányozni kezdték a térképet, de nem igazodtak ki rajta. A forgalmat így akadályozó autóst megkérdezte a rendőr, hogy miben segíthetne? Nem tudom, hogy merre kell mennem, válaszolta az autó vezetője. De hát hova akar menni? – kérdezte a rendőr. Haza, de nem találok haza! – hangzott a válasz. Hol van az otthona – kérdezte a rendőr –, mi a lakcíme? Én Újvárosban születtem – mondta elgondolkodva az autós –, újvárosi vagyok, de a lakcím most nem jut eszembe. És most a majd 300 km-re lévő Újvárosba akar menni haza – csodálkozott a rendőr –, van-e valamilyen igazolványa, amelyben a mostani lakcíme benne van? Nahát, hogy ez eddig nem jutott eszembe – nyúlt a zsebébe az autós –, itt van: Fő utca 73. Az már nincs is messze – mondta a rendőr –, menjen itt előre három vagy négy sarkot, aztán … merre is? Jobbra, vagy balra, most én is megzavarodtam… Köszönöm, most már tudom, hogy hova akarok menni – indította autóját az autós –, köszönöm a segítségét! A rendőr aggódva nézett utána, és látta, amint hamarosan újra félreállt autójával. [...]
Ajándék és feladat
Bíró László püspök a szent egyházfő családokért végzett szolgálatáról
Forrás : Új Ember 2020. május 17.
„Az Isten népéért végzett (...) szolgálatban II. János Pál volt a család pápája. Ő maga mondta egy alkalommal: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá.” Ferenc pápa fogalmazott így 2014. április 27-én, elődje szentté avatásakor. Karol Wojtyłának beteljesedett ez a vágya, valóban a családok nagy pápájaként él a történelmi emlékezetben. Nagy hála él a szívemben, amiért a Jóisten megadta, hogy II. János Pál pápai szolgálatának tisztánlátásával és céltudatosságával átölelte az én fiatalkori papi és püspöki életem nagy részét. Sokat kaptam tőle, és ezt nagyon köszönöm. Nemcsak személy szerint nekem adott egészen egyértelműen hatalmas lendületet, hanem magának a családpasztorációnak is. Cselekvő részese voltam annak, ami ezen a területen született hazánkban, ám ennek a cikknek a megírására készülve mégis meglepett, mennyi mindent tett II. János Pál pápa, és milyen tudatosan építkezett a családpasztoráció terén.
[...] (Új Ember május 17., 11. oldal).
Az Új Ember 2020. május 17-i számában beszélgetés Bíró László püspök atyával
Az Új Ember idei 20., tematikus számában a száz évvel ezelőtt született Szent II. János Pál pápára emlékezünk.
A nagy pápa életével, tanításával kapcsolatban több fontos témát is tárgyalnak a lap cikkei. Többek között a Bíró László családreferens püspökkel készült beszélgetésben II. János Pál családokért végzett szolgálatáról olvashatnak az Ajándék és feladat c. cikkben (1. és 11. oldal).