2020. októberében
Rózsafűzér hónapjában 

KEDVES CSALÁDOK,
HÁZASPÁROK, JEGYESEK ÉS SZERELMESEK,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREK,
ÉS MINDENKI, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Nekünk pedig mindenkor hálát kell adnunk Istennek értetek, testvérek, akiket Isten szeret, azért, mert Isten kiválasztott az üdvösségre a Lélek megszentelése és az igazság hite által. Meg is hívott titeket erre az evangélium által, hogy elnyerjétek Urunk Jézus Krisztus dicsőségét.    (2Tesz 2, 13-14)

Hálát adok a Jóistennek, hogy a Családbizottság élén több mint két és fél évtizedig szolgálhattam a Kárpát- medencei katolikus családokat.

Egyházunkban hosszú évszázadokon keresztül nem kellett külön figyelnünk a családra, mert az egészséges családok világra hozták az egészséges gyermekeket, akik a szülők példáját követve házasodtak és alapítottak családot. Ezekben a családokban kibontakozhattak a papi és szerzetesi hivatások. Később egyre többen ismerték fel Magyarországon is, hogy a család igenis támogatásra szorul. A plébániákon spontán, szinte alulról kezdeményezve kezdtek megszületni a családcsoportok, az életvédő mozgalmak, mert sajnos szükségessé vált az élet védelme is. Aztán országos szinten is elindultak mozgalmak. Hálával emlékezem Ács István püspök atyára, akit még plébános korából ismertem Füzéren. Ő kezdte szervezetten felépíteni a magyar családpasztorációt, kialakítani a házas referens hálózatot. Sajnos rövid ideig élt ahhoz, hogy ez a kezdeményezése megszilárduljon. Mivel a Házas Hétvége mozgalomnak is tagja volt, a Jóisten kegyelméből püspöki szolgálatával e rövidke idő alatt sokakat elgondolkoztatott és a családok támogatására indított.   [...]

2020. szeptember

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Kedves apuka, köszönöm, hogy eljött – fogadta a tanárnő vendégét, a város egyik hivatalnokát –, szeretném megbeszélni Önnel a fia körüli problémákat. Köszönöm, hogy elhívott – válaszolt a hivatalnok –, hívása felkeltette az érdeklődésemet. Nekem ugyanis nincsenek problémáim a fiam körül. Milyen gond van itt, az iskolában? Itt bizony vannak gondok – vette át a szót a tanárnő –, az a helyzet, hogy a fiú nem tud kapcsolatot kialakítani a társaival, és azok se akarnak vele barátkozni. Tehát nem a fiammal van gond – kérdezte az apa –, hanem a társaival? Ezt a problémát az iskolának kell kezelnie, ez nem rám tartozik. Csakhogy – szólt közbe a tanárnő –, az ön fia el-ellopja a társai holmiját, ceruzáit, tollait, néha a pénzét is. Az ilyen gyerekkel nem szívesen barátkoznak a többiek. A hivatalnok kicsit elgondolkodott. Tehát a többieken múlik, nem a fiamon. Akinek olyan holmija van, amely fontos neki, amelyért felelős, vigyázzon rá, őrizze jól, ha nem ezt teszi, hibát követ el, és ne panaszkodjék. Az iskola pedig teremtse meg az értékek megőrzésének lehetőségét, oktassa-nevelje úgy a gyerekeket, hogy maguk gondoskodjanak a holmijuk biztonságáról. Kedves tanárnő, további sok sikert kívánok oktató-nevelő munkájához – fejezte be a hivatalnok, és kilépett a fogadószobából. Én pedig azt gondolom – mondta az igazgató értesülve a történtekről a tanárnőnek –, hogy forduljunk a rendőrséghez. A fiú büntethető, mert elmúlt 12 éves, és van a rovásán már több nagyértékű lopás is. Ha nem lépünk, megbénul az oktatás, az egész osztály megsínyli. Igen, lépnünk kell – válaszolt a tanárnő –, de gondoljuk meg: ez a fiú nem bűnöző, de szerencsétlen. Szörnyű zavaros házasságba született bele, a szülők elváltak, de időnként mégis együtt élnek. Ebben a családban senki nem fordulhat senkihez bizalommal, mert senki sem bízhat senkiben. A fiú nem tudja felmérni, hogy tetteinek következményei kinek lesznek javára vagy kárára. Ha megbüntetik, tovább csúszik lefelé. Szeretném megmenteni!   [...]

2020. augusztus 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Lehet, hogy kinevetsz – fordult jó barátjához egy volt osztálytársa, aki ismert orvos –, de most olyan elkeseredett és tanácstalan vagyok, mint annak idején, amikor a nyári táborban elvesztettem a bicskámat. Tizenkét évesek voltunk, ez a „mindentudó” bicska igen nagy vágyam volt és az év végén megkaptam szüleimtől jó bizonyítványom jutalmaként. Büszkén az övemre akasztottam, így mentem a táborba is. Az egyik nagy számháború után vettem észre, hogy elveszett, a futkározás közben észre sem vettem, hogy az erdőben valahogy leesett az övemről. A táborba visszaérve kétségbeesetten láttam, hogy nincs meg a bicskám. Osztálytársaim, akiknek eddig hetykén mutogattam a csodabicskát kinevettek, gúnyosan mondogatták, hogy így jár, akinek egy ilyen bicska csak arra jó, hogy hencegjen vele. Emlékszel? Te voltál az egyetlen, aki bíztatott: gyere, menjünk vissza az erdőbe, biztos megtaláljuk, keressük meg! Erre azonban a felügyelő tanárok nem adtak engedélyt, nem mehettünk egyedül az erdőbe sötétben. Ettől kezdve mindentől elment a kedvem, nem érdekeltek a tábori programok, semmi sem tetszett, alig vártam, hogy hazamenjünk, de ha erre gondoltam, összeszorult a torkom, hogyan mondom ezt el a szüleimnek? Nagyon jól emlékszem – válaszolt a jó barát –, tényleg a padlón voltál. Hosszú idő telt bele, mire más, új, komolyabb célok kezdtek izgatni, lassan visszanyerted önbizalmadat és tettvágyadat. De mondd, mi történt, mi bánt most? Csak nincs valami baj? Az orvos lehajtott fejjel hosszú hallgatás után halkan csak ennyit mondott: elment, otthagyott. A jó barát szótlanul nézett rá, tudta, hogy a feleségéről beszél. Idióta vagyok – folytatta –, nem láttam, hogy mi zajlik őbenne. Ez a szakítás már régóta készülődött, de én észre sem vettem. Hét közben alig szóltunk egymáshoz, engem nem érdekelt, hogy hogyan telnek napjai, azt meg nem éreztem fontosnak, hogy megosszam vele gondjaimat, örömeimet, terveimet. A vasárnapokon pihenni akartam, minél kevesebbet kelljen beszélnem, csak magammal kelljen törődnöm. Mindezt ő szótlanul eltűrte, és most megelégelte. Mondd, mit gondolsz, visszakaphatom még?   [...]

Bíró László püspök a szent egyházfő családokért végzett szolgálatáról

Forrás : Új Ember 2020. május 17.

„Az Isten népéért végzett (...) szolgálatban II. János Pál volt a család pápája. Ő maga mondta egy alkalommal: azt szeretné, hogy a család pápájaként emlékezzenek rá.”  Ferenc pápa fogalmazott így 2014. április 27-én, elődje szentté avatásakor. Karol Wojtyłának beteljesedett ez a vágya, valóban a családok nagy pápájaként él a történelmi emlékezetben. Nagy hála él a szívemben, amiért a Jóisten megadta, hogy II. János Pál pápai szolgálatának tisztánlátásával és céltudatosságával átölelte az én fiatalkori papi és püspöki életem nagy részét. Sokat kaptam tőle, és ezt nagyon köszönöm. Nemcsak személy szerint nekem adott egészen egyértelműen hatalmas lendületet, hanem magának a családpasztorációnak is. Cselekvő részese voltam annak, ami ezen a területen született hazánkban, ám ennek a cikknek a megírására készülve mégis meglepett, mennyi mindent tett II. János Pál pápa, és milyen tudatosan építkezett a családpasztoráció terén. 

[...]  (Új Ember május 17., 11. oldal).

 

 

 

  • Ön itt van:  
  • Kezdőlap