CSALÁDLEVELEK - 2019

2019. augusztusi levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

 A városházi sörözőben a város vezető személyiségeinek, a professzoroknak, a városvezető hivatalnokoknak, a főorvosoknak, a jogintézmények főnökeinek törzsasztalánál ülők felfigyeltek egy, a söntéspultnál folyó csendes, de a vendégek figyelmét mégis felkeltő vitára. Nem, nem adok többet – mondta határozottan a söröző közkedvelt vezetője –, eleget ivott már, most menjen haza, a felesége már nagyon várja. Jó, megyek már – válaszolt a pult előtti magas széken kuporgó vendég, akiben a törzsasztalánál ülők felismerték egyik társukat, a volt kórházigazgatót, aki évekig volt a város polgármestere is –, csak még egyetlen egy kupicát adjon, hogy legyen erőm hazamenni. Nem adok – jelentette ki a vezető --, a felesége várja és tele van gonddal. Nem, ez volt az utolsó szavam! Az egyik professzor ekkor odalépett a vendéghez. Látom, még nem akarsz hazamenni – szólt hozzá –, gyere, ülj egy kicsit ide az asztalunkhoz, mondd, miért nem akarsz hazamenni. Mert ha hazamegyek – válaszolta –, akkor ott vagyok a gondjaimmal összezárva a feleségemmel, aki szintén tele van gonddal. Az ilyen otthon nem otthon, a gondok tönkretették az otthonomat. De nem akarlak a panaszaimmal terhelni titeket, a történetemet úgyis ismeritek. A polgármesterség után a kórházba már nem mehettem vissza, magánrendelőt nyitottam sok pénzért, az meg nem indult be. Most itt vagyok tele adóssággal, vacak nyugdíjjal, megrokkant egészséggel. A gyerekeim hála Istennek már önállósították magukat, nem is tudnám őket segíteni. Ritkán látjuk egymást, ők se sokat tudnak rólunk, mi se őróluk. A gondjaim senkit sem érdekelnek, még azt sem, aki meghallgat. Talán a főnök itt, aki a történetemet jobban ismeri és érti, mint én magam, talán ő törődik velem, vigyáz rám, hogy ne igyak túl sokat. Ezért itt még mindig jobban érzem magam, mint otthon. Lehet, hogy most ez az otthonom?   [...]

2019. júliusi levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

A tudományos egyesület ünnepi ülést tartott fennállásának 30. évfordulóján. Az ünnepségre érkező főmérnöknek feltűnt, hogy volt évfolyamtársnője, aki most az egyetemen tanszéki adjunktus, a tanszék egyik tudományos kutatójának karján lépett be, pedig jelen volt az a közös évfolyamtársuk is, akivel a kolléganőjük már az egyetemi évek alatt váltakozó intenzitású kapcsolatban volt, később pedig – mindnyájuk nagy örömére, hiszen jó barátok voltak –, összeházasodtak, majd gyerekeik is születtek. A főmérnök a terem hátsó részén foglalt helyet, jól látta, az első sorban ülő adjunktusnőt és a tudományos kutatót. Megállapította, hogy valószínűleg nem csak munkatársak. Közös évfolyamtársuk, az adjunktusnő (volt?) férje, aki szintén eljött az ünnepségre, ügyet sem vetett rájuk. Majd az ünnepség után, az állófogadáson – gondolta a főmérnök –, megpróbálok beszélgetni velük, talán sikerül megértenem, hogy ki kivel milyen kapcsolatban van.

Az ember társas lény, a világon mindenütt valamilyen kapcsolatrendszerben él. Kapcsolatban áll önmagával, Istennel és a többi emberrel. Az ember önmagával való kapcsolatát a sajátmagára vonatkozó igazság föltétel nélküli megismerésének vágya határozza meg, szeretné megérteni, megismerni önmagát, helyét a világban, és létének értelmét és célját. Az első fölismerés, melyre az önismeretnek épülnie kell, maga a teremtettség, a lét esetlegessége, végessége, és az a tény, hogy az ember egyszerre testi és szellemi lény és Istentől kap ajándékba mindent: testét és lelkét, képességeit és lehetőségeit, tehetségét, testi-lelki adottságait, legfőképpen a túláradó kegyelmeket. Az embert Isten azzal, hogy a saját képmására teremtette, személyi méltósággal ruházta föl. Az emberi személyt Isten értelmesnek teremtette, ami azt jelenti, hogy ura tetteinek és felelős értük. „Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni, hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17.)   [...]

2019. júniusi levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

Ballag már a vén diák tovább, tovább; Búcsúzni kell most cimborák tovább, tovább. Az élet hív, a munka vár, Itt az óra, meg ne állj, Tovább, tovább, tovább! – Zengett a szépen feldíszített iskolában. A szülők szintén díszben, ott ültek a díszteremben és meghatottan gyönyörködtek gyerekeikben. Az egyik anyuka odafordult a mellette ülő anyukához – 12 éve ismerik egymást, sok szülői értekezleten találkoztak – Hát ezt is megértük, mindjárt leérettségiznek és megkezdik a felnőtt életet. Bizony, azt éneklik, hogy az élet hív, a munka vár, de én nem tudom, milyen élet hívja, miféle munka várja őket. A nóta szép, de fel vannak-e készítve az életre, és tudják-e valamire használni azt a rengeteg tudást, amit 12 évig próbáltak itt beléjük gyömöszölni! Mi ide beírattuk őket – mert ez egy jó hírű iskola –, de az, hogy mit ér az érettségi, azt akkor se tudtuk, most se látjuk. Az én fiam – vette át a szót a másik anyuka –, még most se tudja, mit szeretne, ugyan beírtunk valamit a továbbtanulási lapjára, de ő azt mondta, hogy neki teljesen mindegy. Amit szeretne csinálni, abból nem lehet megélni, amiből meg megélhetne, ahhoz semmi kedve. Csak azt nem tudom, hogy ki ezért a felelős! Mi mindent megadtunk neki, talán erőnkön felül is, az iskoláról is azt mondják, hogy jó, csak a gyerek nem viszi semmire. Fel búcsúcsókra cimborák!

Korunk embere szabad szeretne lenni, szabadon, minden külső befolyástól mentesen akar dönteni mindenben. A fogyasztói társadalom sok lehetőséget kínál, szabadon dönthetünk, hogy piros, vagy kék szappantartót vegyünk-e, az a kérdés azonban fel se merül, hogy minek, mire jó, ha a pirosat választjuk, és miért nem jó, ha a kéket? Vedd meg, használd, amíg neked tetszik, aztán dobd el! Az individualista fogyasztói mentalitás arra buzdít, hogy foglalkozzék mindenki a maga és szűk környezete pillanatnyi hasznával és érdekével. A szívünk-lelkünk mélyén lévő vágyak és kívánságok mindenkinek a magánügyei, ezekkel foglalkozzék mindenki maga.   [...]

2019. májusi levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

Egy barátom mesélte: Álltunk a gyalogátkelőnél, a piros lámpánál és vártunk zöld jelzésre. A szemem sarkából figyeltem a mellettem álló idős házaspárt. Majd nyugodtan, óvatosan – mondta halkan az idős hölgy –, maradj szorosan mellettem. Gondoskodást és szeretetet éreztem hangjából. A nagyszüleim jutottak eszembe, az, ahogy nagyapám szinte szavak nélkül segített nagyanyámnak a házimunkában. Elég volt egy pillantás, egy bólintás, máris értették egymást, kapcsolatuk szerető figyelmességre és empátiára alapult. Megoldom – válaszolta az öregúr –, átjutok a túloldalra, de hiszen tudod. A lámpa zöldre váltott, a két öreg elindult és meggondoltan haladt lépésről lépésre. A legtöbben, fiatalok és idősebbek ügyet se vetettek rájuk, siettek a túloldalra. Nem kell szaladniuk – fordultam oda hozzájuk –, a lámpa még zöld. Köszönjük – mosolyogtak rám az öregek –, figyelünk a lámpára és egymásra. Tudja, annyi éve járunk már mindenhová együtt, megtanultunk egymásra vigyázni.

Ha statisztikai felmérés készülne arról, hogy egy adott időszakban a színházak, a mozik és TV-k műsorán az előadott művek hány százaléka volt házasság- és családbarát, akkor az eredmény azt mutatná, hogy a házasság „kiment a divatból”. Az előadott művek sokasága azt hirdeti, hogy aki az egész életére szóló elkötelezettséget vállal, aki végérvényes kapcsolatot akar létesíteni, az pórul jár, mert a szép jövőt hajszolva lemarad a jelen élvezhető pillanatairól, az általa vágyott szép jövő viszont mára megkopott és divatjamúlt. Ferenc pápa sokszor figyelmeztet: a mára eluralkodott ideiglenesség és relativizmus kultúrája csalás és ámítás; becsapás és hazugság azt hirdetni, hogy nincs abszolút igazság, hogy semmi sem lehet végleges.    [...]

2019. áprilisi levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

Már túl voltak a harmadik jegyes-beszélgetésen, amikor az egyik menyasszony a beszélgetéseket vezető plébánoshoz fordult: Kedves Atya, ugye tudja, hogy mi mind a ketten megkeresztelt katolikusok vagyunk, én gyerekkorom óta templomba járó vagyok, voltam elsőáldozó, meg is vagyok bérmálva, vőlegényem azonban még nem volt elsőáldozó sem. A múltkori beszélgetésen Atya nagyon határozottan buzdított mindnyájunkat, hogy szentmise keretében legyen az esküvőnk. Vőlegényem ugyan hajlandó lenne részt venni a szentmisén, de ha ő az egyik főszereplő, és nem járul szentáldozáshoz, az furcsa, felemás dolog lenne. Nem zárkózik el attól sem, hogy elsőáldozó is legyen, de az idő ehhez már nem elég, meg különben is, most a házasságra készülünk, ne keverjük össze a két dolgot.

Az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcspontja. Csodálatos, sokoldalú misztérium, a világosság, a hit, Krisztus áldozatának és jelenlétének misztériuma. Addig, ameddig az anyagi világ, a biológiai és fizikai valóság felől akarjuk megközelíteni, nem fogjuk megérteni. Csak ha az ember ki tud tárulkozni az Eucharisztia természetfeletti dimenziói előtt, akkor érintheti meg a szívét-lelkét. Aki az Oltáriszentségben csak kenyeret és bort lát, az nem juthat el az Eucharisztia misztériumáig.   [...]

2019. márciusi levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

A közelmúltban egy katolikus családvédő szervezeteket összefogó nemzetközi találkozón az egyik delegátus kifejtette, hogy mai szekularizálódott társadalmunkban szerinte teljesen hiábavaló fáradozás a keresztény értékeket propagálni. Úgy gondolja, hogy az emberek manapság oda se figyelnek, ha valaki vallásról, kereszténységről beszél, az „érték” számukra döntően anyagi természetű dolog, a „szent”, az „öröm”, a „szeretet” pedig bizonyos anyagi javak hatására kialakuló, múló érzelem. Hiába próbálnak tehát a katolikus házaspárok az evangéliumnak megfelelően élni, és tanúságot tenni a házasság szentségéről, a mai ember legfeljebb egy elnéző mosollyal reagál. Valóban, a felületes szemlélő úgy láthatja, hogy mai társadalmunkban a boldoguláshoz mindennél fontosabbak az anyagiak, és a jó és biztos pozíció. Ha ezek megvannak, lehet szó akár házasságról is, de az a boldogság szempontjából – úgymond – „nem oszt és nem szoroz”.

A házasságnak maga Isten a szerzője. A házasságra szóló meghívást a férfi és a nő a saját természetében hordozza, ugyanakkor mindig ott lappang közöttük a megnemértés, az uralomvágy, a hűtlenség, a féltékenység. Ezek nem a férfi és a nő természetéből, nem is kapcsolatuk természetéből, hanem a bűnből származnak. A házastársak csak a kegyelem segítségével valósíthatják meg az életnek azt az egységét, amire őket Isten „kezdetben” teremtette. „Embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” (Mt 19,26)    [...]

2019. februári levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

 

Törekedjetek nagy életcélokra, legyetek szentek! Az életszentségre törekvés a keresztény ember mindennapi életútja, nem néhány kiválasztott kiváltsága, mindenki előtt nyitva áll. A keresztény élet egy hegyre vezető ösvény, amelyen nem mindig könnyű haladni, de ha Jézus társaságában tesszük meg az utat, ha táplálkozunk az Oltáriszentséggel, amelyben Jézus Testét és Vérét vesszük magunkhoz, célba érkezünk – mondta XVI. Benedek pápa 2012 júniusában a fiataloknak.

A keresztény élet nemcsak személyes, hanem közösségi élet is. Az Eucharisztia nem csak a személyes keresztény életet építi, hanem a közösségi keresztény életet, az egyházi életet is. Az Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá irányul a többi szentség, így a házasság szentsége és a házasságra alapuló család is. Az életszentségre vezető út fontos állomása a vasárnapi szentmise, amikor az egész közösség imára gyűl össze, hogy meghallgassa Isten szavát és közösen vegyen részt az eucharisztikus áldozatban.

A házasság szentségében a férfi és nő annak jelévé teszi önmagát, hogy kölcsönös szerelemükkel egy életen át bemutassák Isten Krisztusban megjelenő szeretetét az Ő Egyháza iránt. Ez a teljes és kölcsönös önátadás, a "felette nagy titok", maga a szentség. Tehát a házasság szentsége alapvetően az adás szentsége. Valahányszor egy házasság meg akar újulni, a házasság ezen alapvető vonásában kell megújulnia: ismét kész vagyok önmagamat maradéktalanul odaajándékozni a másiknak, ismét kész vagyok maradéktalanul az ő boldogsága lenni.   [...]

2019. januári levél

 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL! 

 

A Szentírás gyakran hasonlítja Isten és az ember kapcsolatát a férfi és nő közötti kapcsolathoz, azaz a házassági, családi kapcsolathoz. Szent Pál magasztos szavakkal méltatja ezeket az efezusi levélben: „Ti férjek, szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjében az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. Ugyanígy a férfiak is úgy szeressék feleségüket, mint önnön testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti. Hiszen soha, senki sem gyűlöli a testét, hanem táplálja és ápolja, akárcsak Krisztus az egyházat, mert tagjai vagyunk az ő testének. »Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek«. (Ter 2,24) Nagy titok ez; én pedig Krisztusról és az egyházról mondom!” (Ef 25-32).

Istennel való kapcsolatunkat nem szoktuk jegyesi vagy menyegzői kapcsolatként kezelni. A Szentírásból kiindulva és a Szentírásra támaszkodva azonban kimondhatjuk, hogy minden szentség – az Eucharisztia is – az Istennel való jegyesi vagy menyegzői kapcsolat szolgálatában áll. Ebből a szempontból a házasság szentsége kiemelkedik a többi szentség közül, ideértve az egyházi rend szentségét is: „Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinak, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz.” (2 Kor 11,2-3) -- mondja szent Pál. A házasság szentségében egy férfi és egy nő egy testté lesz, és az Eucharisztia által egyként kapcsolódik be Krisztus és az Egyház közötti egységbe.

Mit jelent számotokra mint egyéneknek és mint házaspárnak a Krisztus és az Egyház közötti egységbe való bekapcsolódás?    

[...]