CSALÁDLEVELEK - 2020

2020. októberében
Rózsafűzér hónapjában 

KEDVES CSALÁDOK,
HÁZASPÁROK, JEGYESEK ÉS SZERELMESEK,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREK,
ÉS MINDENKI, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Nekünk pedig mindenkor hálát kell adnunk Istennek értetek, testvérek, akiket Isten szeret, azért, mert Isten kiválasztott az üdvösségre a Lélek megszentelése és az igazság hite által. Meg is hívott titeket erre az evangélium által, hogy elnyerjétek Urunk Jézus Krisztus dicsőségét.    (2Tesz 2, 13-14)

Hálát adok a Jóistennek, hogy a Családbizottság élén több mint két és fél évtizedig szolgálhattam a Kárpát- medencei katolikus családokat.

Egyházunkban hosszú évszázadokon keresztül nem kellett külön figyelnünk a családra, mert az egészséges családok világra hozták az egészséges gyermekeket, akik a szülők példáját követve házasodtak és alapítottak családot. Ezekben a családokban kibontakozhattak a papi és szerzetesi hivatások. Később egyre többen ismerték fel Magyarországon is, hogy a család igenis támogatásra szorul. A plébániákon spontán, szinte alulról kezdeményezve kezdtek megszületni a családcsoportok, az életvédő mozgalmak, mert sajnos szükségessé vált az élet védelme is. Aztán országos szinten is elindultak mozgalmak. Hálával emlékezem Ács István püspök atyára, akit még plébános korából ismertem Füzéren. Ő kezdte szervezetten felépíteni a magyar családpasztorációt, kialakítani a házas referens hálózatot. Sajnos rövid ideig élt ahhoz, hogy ez a kezdeményezése megszilárduljon. Mivel a Házas Hétvége mozgalomnak is tagja volt, a Jóisten kegyelméből püspöki szolgálatával e rövidke idő alatt sokakat elgondolkoztatott és a családok támogatására indított.   [...]

2020. szeptember

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Kedves apuka, köszönöm, hogy eljött – fogadta a tanárnő vendégét, a város egyik hivatalnokát –, szeretném megbeszélni Önnel a fia körüli problémákat. Köszönöm, hogy elhívott – válaszolt a hivatalnok –, hívása felkeltette az érdeklődésemet. Nekem ugyanis nincsenek problémáim a fiam körül. Milyen gond van itt, az iskolában? Itt bizony vannak gondok – vette át a szót a tanárnő –, az a helyzet, hogy a fiú nem tud kapcsolatot kialakítani a társaival, és azok se akarnak vele barátkozni. Tehát nem a fiammal van gond – kérdezte az apa –, hanem a társaival? Ezt a problémát az iskolának kell kezelnie, ez nem rám tartozik. Csakhogy – szólt közbe a tanárnő –, az ön fia el-ellopja a társai holmiját, ceruzáit, tollait, néha a pénzét is. Az ilyen gyerekkel nem szívesen barátkoznak a többiek. A hivatalnok kicsit elgondolkodott. Tehát a többieken múlik, nem a fiamon. Akinek olyan holmija van, amely fontos neki, amelyért felelős, vigyázzon rá, őrizze jól, ha nem ezt teszi, hibát követ el, és ne panaszkodjék. Az iskola pedig teremtse meg az értékek megőrzésének lehetőségét, oktassa-nevelje úgy a gyerekeket, hogy maguk gondoskodjanak a holmijuk biztonságáról. Kedves tanárnő, további sok sikert kívánok oktató-nevelő munkájához – fejezte be a hivatalnok, és kilépett a fogadószobából. Én pedig azt gondolom – mondta az igazgató értesülve a történtekről a tanárnőnek –, hogy forduljunk a rendőrséghez. A fiú büntethető, mert elmúlt 12 éves, és van a rovásán már több nagyértékű lopás is. Ha nem lépünk, megbénul az oktatás, az egész osztály megsínyli. Igen, lépnünk kell – válaszolt a tanárnő –, de gondoljuk meg: ez a fiú nem bűnöző, de szerencsétlen. Szörnyű zavaros házasságba született bele, a szülők elváltak, de időnként mégis együtt élnek. Ebben a családban senki nem fordulhat senkihez bizalommal, mert senki sem bízhat senkiben. A fiú nem tudja felmérni, hogy tetteinek következményei kinek lesznek javára vagy kárára. Ha megbüntetik, tovább csúszik lefelé. Szeretném megmenteni!   [...]

2020. augusztus 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Lehet, hogy kinevetsz – fordult jó barátjához egy volt osztálytársa, aki ismert orvos –, de most olyan elkeseredett és tanácstalan vagyok, mint annak idején, amikor a nyári táborban elvesztettem a bicskámat. Tizenkét évesek voltunk, ez a „mindentudó” bicska igen nagy vágyam volt és az év végén megkaptam szüleimtől jó bizonyítványom jutalmaként. Büszkén az övemre akasztottam, így mentem a táborba is. Az egyik nagy számháború után vettem észre, hogy elveszett, a futkározás közben észre sem vettem, hogy az erdőben valahogy leesett az övemről. A táborba visszaérve kétségbeesetten láttam, hogy nincs meg a bicskám. Osztálytársaim, akiknek eddig hetykén mutogattam a csodabicskát kinevettek, gúnyosan mondogatták, hogy így jár, akinek egy ilyen bicska csak arra jó, hogy hencegjen vele. Emlékszel? Te voltál az egyetlen, aki bíztatott: gyere, menjünk vissza az erdőbe, biztos megtaláljuk, keressük meg! Erre azonban a felügyelő tanárok nem adtak engedélyt, nem mehettünk egyedül az erdőbe sötétben. Ettől kezdve mindentől elment a kedvem, nem érdekeltek a tábori programok, semmi sem tetszett, alig vártam, hogy hazamenjünk, de ha erre gondoltam, összeszorult a torkom, hogyan mondom ezt el a szüleimnek? Nagyon jól emlékszem – válaszolt a jó barát –, tényleg a padlón voltál. Hosszú idő telt bele, mire más, új, komolyabb célok kezdtek izgatni, lassan visszanyerted önbizalmadat és tettvágyadat. De mondd, mi történt, mi bánt most? Csak nincs valami baj? Az orvos lehajtott fejjel hosszú hallgatás után halkan csak ennyit mondott: elment, otthagyott. A jó barát szótlanul nézett rá, tudta, hogy a feleségéről beszél. Idióta vagyok – folytatta –, nem láttam, hogy mi zajlik őbenne. Ez a szakítás már régóta készülődött, de én észre sem vettem. Hét közben alig szóltunk egymáshoz, engem nem érdekelt, hogy hogyan telnek napjai, azt meg nem éreztem fontosnak, hogy megosszam vele gondjaimat, örömeimet, terveimet. A vasárnapokon pihenni akartam, minél kevesebbet kelljen beszélnem, csak magammal kelljen törődnöm. Mindezt ő szótlanul eltűrte, és most megelégelte. Mondd, mit gondolsz, visszakaphatom még?   [...]

2020. július 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egyszer kezembe került egy, a jövőben játszódó fantasztikus elbeszélés. A történet szerinti városban egy hétköznapi délutánon különös dogok történtek. A fülledt, meleg időben az emberek elindultak munkahelyükről, a gyerekek meg az iskolákból hazafelé, és nem találtak haza. Voltak, akik rossz irányba mentek gyalog, mások nem nekik megfelelő villamosra szálltak fel, vagy nem jó megállóban szálltak le, de az is megtörtént, hogy egyesek idegen házba próbáltak bejutni, mert úgy vélték, hogy az az ő házuk. Az autósok tanácstalanul félreálltak, tanulmányozni kezdték a térképet, de nem igazodtak ki rajta. A forgalmat így akadályozó autóst megkérdezte a rendőr, hogy miben segíthetne? Nem tudom, hogy merre kell mennem, válaszolta az autó vezetője. De hát hova akar menni? – kérdezte a rendőr. Haza, de nem találok haza! – hangzott a válasz. Hol van az otthona – kérdezte a rendőr –, mi a lakcíme? Én Újvárosban születtem – mondta elgondolkodva az autós –, újvárosi vagyok, de a lakcím most nem jut eszembe. És most a majd 300 km-re lévő Újvárosba akar menni haza – csodálkozott a rendőr –, van-e valamilyen igazolványa, amelyben a mostani lakcíme benne van? Nahát, hogy ez eddig nem jutott eszembe – nyúlt a zsebébe az autós –, itt van: Fő utca 73. Az már nincs is messze – mondta a rendőr –, menjen itt előre három vagy négy sarkot, aztán … merre is? Jobbra, vagy balra, most én is megzavarodtam… Köszönöm, most már tudom, hogy hova akarok menni – indította autóját az autós –, köszönöm a segítségét! A rendőr aggódva nézett utána, és látta, amint hamarosan újra félreállt autójával.   [...]

2020. június 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Egy idős barátom mesélte: Kisfiú voltam 1944 karácsonyán. Egy budai háromemeletes bérházban laktunk, és a közeledő front miatt épp karácsonyeste le kellett vonulnunk a ház pincéjében berendezett óvóhelyre. Vagy két tucat lakásból családok, magányosok, gyerekek és felnőttek jó hat hétre össze voltunk zárva egy nagy pincébe. Megszűnt a víz-, villany- és gázszolgáltatás, gyertya és petróleumlámpa világított. Odakint folyt a háború, potyogtak a bombák, ágyúkkal lőtték a házakat. Karanténban voltunk, semmi kapcsolatunk nem volt a külvilággal. Spontán szerveződött minden, senki nem akart „főnök” lenni, mert – ahogy én kisfiúként láttam – egy közös cél lebegett mindenki előtt: csak éljük túl! A házban működött egy vendéglő, a vendéglős felajánlotta, hogy ameddig a raktárából futja, addig biztosítja a napi háromszori étkezést mindenkinek. Majd elszámolunk, ha túléltük, mondta. Vizet a két házzal odébb lévő közfürdőből hoztak a férfiak, mikor kicsit alábbhagyott a lövöldözés. A jövőről senki nem beszélt, senki nem szervezkedett, a puszta túlélés volt az a perspektíva, ami mindent meghatározott. Gyerekként próbáltam kérdezni: mi lesz, ha vége lesz a háborúnak, hogy fogok iskolába járni, és mi van a barátaimmal. Édesanyám erre azt válaszolta: Hogy mi lesz aztán, azt csak a Jóisten tudja. Te most azért imádkozzál, hogy túléljük, és bízzál Benne. Ő itt van velünk a pincében is.   [...] 

2020. május 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Már túl voltak ezüstlakodalmukon. Gyerekeik is kirepültek már, egyedül lakják a sok éven át épült-szépült családi házat. A szomszédság úgy tartotta, hogy nagyon rendes emberek, sokat dolgoznak, meg is van a betevő falatjuk. Néha társaság jön össze náluk, időnként ők is el-elmennek, de alapjában csendben élnek. Vasárnaponként ott vannak a templomban, de nincsenek ott senkivel szorosabb kapcsolatban. A szomszédok maguknak élő embereknek tartották őket, akik igyekeznek elkerülni a konfliktusnak még az esélyét is, ezért kerülik a velük való érintkezést. Egy este a férj a szokottnál később jött haza munkahelyéről. Bocsáss meg – mondta feleségének –, odabent névnapozás volt. Érdekes – válaszolta a feleség –, nálunk is. Nálatok milyen nevű kollégákat köszöntöttek? Nem kollégákat köszöntöttünk – hangzott a felelet –, hanem több kolléganőt, nálunk ugyanis több Ágnes is van. Érdekes – vette át a szót a feleség –, nálunk csak egy Ágnes van, de az én vagyok. De már nem ez az első eset, hogy a névnapomról csak a munkahelyemen emlékeznek meg. Nem, ne is szabadkozz, jól van ez így. Nyugodtan élünk, nincs szükségünk ilyen gyerekes formalitásokra. A névnap meg születésnap épp olyan nap, mint a többi. Az a fontos, hogy napjaink gondoktól és izgalmaktól mentesen teljenek.   [...]

2020. április 

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Ebben az erkölcstelen világban nem lehet normálisan élni, – jelentette ki a baráti társaság egyik tanár tagja. – Ma mindenre, az igazságra, a jóra, a hasznosra, az értékesre, még az erkölcsösre is azt mondják, hogy „az attól függ”. Legtöbbször az sem világos, hogy az a valami „mitől függ”, csak ne lehessen rá hivatkozni. A háttérben pedig mindig a pénz, a profit, az egyéni érdek húzódik meg. Közben pedig azt látjuk, hogy a családok szétesnek, ennek következtében a társadalom is szétesik, egyének harcolnak saját önző érdekeikért. Mondd – vette át a szót egy jogász doktor –, nem túl sötéten látod a helyzetet? A polgári demokráciákban általában egyetértenek abban, hogy általánossá kell tenni azt az elvet, hogy ne tedd azt, amit nem szeretnél, ha mások tennék veled. Aki másoknak árt, azt meg kell büntetni, kártérítésre kell kötelezni.    [...]

2020. március

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A család, a rokonok, barátok és ismerősök összegyűltek a nagyszülők ötvenedik házassági évfordulóját megünnepelni. Az egyik unoka – másodéves egyetemi hallgató – köszöntőjében kifejtette: csodálja nagyszüleit, érthetetlen számára, hogy hogyan lehet ötven éven át békében, derűsen, sőt boldogan együtt élni, a mai élet kihívásaival úgy megküzdeni, hogy közben kapcsolatuk sértetlen marad. Ez nem lehet csak szerencse kérdése – folytatta az unoka –, a szakirodalomban ugyanis azt olvassuk, hogy normális körülmények között a házasságok általában hét évente válsághelyzetbe kerülnek. Szerencsés esetben kisebb-nagyobb sérülések árán túljutnak a válságon, nemritkán azonban belerokkan házasságuk. Iskolatársaim, barátaim nagy többsége arról beszél, hogy szüleik házassága korántsem zavartalan. Nem hiszem, hogy csak legenda, de rólatok az a hír járja, hogy az elmúlt ötven évben sohasem voltatok válsághelyzetben. A hétévenkénti válságok ötven év alatt hétszer kellett volna, hogy meglátogassanak titeket. Az nem lehet, hogy mind a hét esetben véletlenül éppen szerencsétek volt, véletlenül úgy alakultak a dolgok, hogy a válság nem tudott kialakulni, és a veszély elhárult. Áruljátok már el, hogyan csináljátok, mi a titkotok?   [...] 

2020. február

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

A család a nagyszülők egyikének névnapja alkalmából gyűlt össze. A névnapos ünnepeltnek nagy örömet szerzett, hogy lányuk elhozta a köszöntésre a népes család legújabb tagját, hathetes gyereküket is. Mindenki csodálta a csöppséget, mondogatták, hogy gyönyörű, csuda aranyos, nem zavarja a sok ember, még mosolyog is álmában. A mamája nem győzte igazgatni gyermekét a mózeskosárban, hogy a készülő fényképek a lehető legjobban sikerüljenek. Egyszer csak odafordult a mamához az egyik nagybácsi: Gratulálok, Isten éltesse ezt a gyönyörűséget az édes mamájával együtt. De hol van a papa? Hogyhogy nincs itt? A mama arcára ráfagyott a mosoly. Most nem tudott eljönni – válaszolta –, nagyon fáradt. A hirtelen támadt csöndben mindenki a mamára szegezett tekintettel hallgatott. Fáradt? Hogy-hogy, kérdezgették egyre-másra. A mama maga elé nézett és hallgatott, aztán lassan legörbült a szája és elkezdtek potyogni a könnyei. Haza költözött az édesanyjához – mondta szipogva –, mert amióta gyerekünk van, nincs nyugalma, nálunk most minden a gyerek körül forog. A vendégek döbbenten hallgattak. Senki sem értette, hogy valójában mi történt. Ezek az egymáshoz illő fiatalok, boldog ifjú házasok minden olyan adottsággal rendelkeznek, amely a boldog házassághoz kell: szép új lakás, remek helyen, mindketten jó állással, jó anyagi körülmények között, és tessék, az ifjú férj nem viseli el az éjszakai gyereksírást, nehezményezi, hogy nem ő az első, hanem a saját gyereke, és inkább hazamegy az édesanyjához, aki annak idején tejbe-vajba fürösztötte.   [...]

2020. január

HÍVOM A CSALÁDOKAT,
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS
SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

Olyan szívfájdító nézni ezeket a fiatalokat– szólította meg bátyját, az örömapát az eljegyzési ünnepségen az öccse –, amint itt örömtől sugárzó arccal fogadják a gratulációkat. Tele vannak reménnyel, tervekkel, gyönyörű elképzelésekkel, biztosra veszik, hogy sikerül úrrá lenniük azon a sok nehézségen, amelyek itt tornyosulnak előttünk, az egyes ember előtt éppúgy, mint az egész emberi társadalom előtt. Vajon van-e alapja reményüknek, nem csupán légvárakat építenek? És van e valaki, akiben bízhatnak, akire számíthatnak minden helyzetben? Nézd – válaszolt az örömapa –, visszagondolva a saját eljegyzésünkre úgy látom, hogy ezek a fiatalok ma sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint amilyenben mi voltunk akkor. Mi csak titokban járhattunk hittanra, szüleink otthon próbálták többé-kevésbé megalapozni hitünket, a mai fiataloknak sokkal jobb lehetőségük van Isten segítségére építeni, szabadon gyakorolhatják vallásukat, éveken át rendszeres hitoktatásban, sőt jegyesoktatásban is részesülhetnek, Mi azért bíztunk Istenben, mert ezt láttuk szüleinktől, akik tudatosan, megfontoltan építettek Istenre, mert így nevelkedtek, nagyszüleink ebben a szellemben indították őket az éltbe. Én azonban azt mondom – vette át ismét a szót az örömapa öccse –, hogy ebben a szüleinktől kapott hitben csalódtam. Arra tanítottak, hogy minden ügyemben bizalommal forduljak Istenhez, hogy imádkozzak, kérjek, higgyek Isten meg nem szűnő gondoskodó szeretetében, de Ő nem segített. Hiába kértem, hogy jó állásom legyen, nem sikerült ilyet kapnom. Kértem, hogy segítsen akkor, amikor egyéni vállalkozó lettem, a vállalkozásom csődbe ment, megbuktam. Házasságomban is kértem a támogatását, mint tudod, feleségem otthagyott, pont akkor, amikor csődbe mentem és adósságaim miatt reménytelen helyzetbe kerültem. Csapdában vagyok.   [...]