PapaiCimer 

Ferenc pápa katekézise családoknak

6.1 rész

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai és a jövő szerdai katekézist az időseknek szenteljük, akik a családban a nagyszülők, nagybácsik és nagynénik. Ma azzal foglalkozunk, hogy az idősek jelenleg milyen nehéz helyzetben vannak, legközelebb pedig kifejezetten rájuk irányul a figyelmünk, azt nézzük meg, mi az ember hivatása ebben az életkorban.

Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően az emberi élet meghosszabbodott, a társadalom azonban nem „tágult”, fejlődött együtt az élettel! Az öregek száma megsokszorozódott, a társadalom azonban nem igazán szervezte úgy az életét, hogy helyet biztosítson számukra, hogy kellően megbecsülje őket s a gyakorlatban is figyelembe vegye törékenységüket és méltóságukat. Amíg fiatalok vagyunk, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni az öregséget, mintha az valami távol tartandó betegség volna. Amikor viszont megöregszünk, – különösen, ha szegények, elesettek és egyedül élők vagyunk, – megtapasztaljuk a hatékonyságra berendezkedett, következésképp az öregekkel mit sem törődő társadalom hiányosságait. Az idős emberek végtelen gazdagságot jelentenek; nem hanyagolhatjuk el őket!   [...]


XVI. Benedek pápa, amikor egy alkalommal ellátogatott egy idősotthonba, világos és prófétai szavakat használt: „Egy társadalom, civilizáció milyenségét az alapján is le lehet mérni, hogy miként bánik az idősekkel, milyen helyet biztosít nekik a közéletben” (2012. november 12.). Való igaz, hogy az egyes civilizációkat az idősekre való odafigyelés különbözteti meg egymástól. Meg kell néznünk tehát, hogy az adott társadalomban odafigyelnek-e az öregekre? Van-e helyük az időseknek? Annak a társadalomnak van ugyanis jövője, amely képes megbecsülni az idős emberek bölcsességét és tudását. Az a társadalom viszont halálos vírust hordoz, amelyben nincsen hely az idősek számára vagy amelyben „félresöprik” őket, mondván, hogy csak problémát jelentenek.

Nyugaton a tudósok az elöregedés századaként jellemzik korunkat: egyre kevesebb gyermek születik, az öregek száma pedig növekszik. Az egyensúlynak ez a felborulása kérdést intéz hozzánk, sőt, nagy kihívás elé állítja a mai társadalmat. A nyereségorientált kultúra azonban azon van, hogy felesleges teherként, „koloncként” állítsa be az időseket. Nemcsak, hogy nem termelnek semmit – gondolja ez a kultúra, – de még nyűgöt is jelentenek. Mi tehát a következménye az ilyesfajta gondolkodásnak? Szabaduljunk meg tőlük!

Szomorú látni, ahogyan az idős embereket félresöprik! Szomorú és bűnös dolog! Persze ezt nem merik nyíltan kimondani, a gyakorlatban viszont eszerint cselekszenek! Egyfajta gyávaság rejtőzik a mögött, hogy szinte már hozzászoktunk a leselejtezés kultúrájához. Tudniillik hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy az embereket félredobjuk. Meg akarjuk szüntetni a gyengeségtől és a sebezhetőségtől való, növekvő félelmünket; ezáltal viszont növeljük az idősekben azt az aggodalmukat, hogy nehezen tűrjük meg és magukra hagyjuk őket.

Már Buenos Aires-i szolgálatom idején magam is megtapasztaltam ezt a valóságot, a problémáival együtt: „Az időseket magukra hagyják, és nem csak anyagi bizonytalanságban. Magukra maradnak, mert önző módon képtelenek vagyunk elfogadni korlátaikat, melyek a mi korlátainkat tükrözik vissza. Magukra maradnak sok nehézségükben, amellyel meg kell küzdeniük, hogy életben maradhassanak egy olyan társadalomban, amely nem engedi meg részvételüket, nem engedi meg, hogy elmondhassák a maguk véleményét, sem azt, hogy vonatkoztatási pont lehessenek, hiszen a fogyasztói modell szerint „csak a fiatalok lehetnek hasznosak, és csak ők élvezhetik az életet”. Ezzel szemben az idős embereknek – az egész társadalom számára – a nép „bölcsességi tartalékának” kellene lenniük. Milyen könnyen elaltatjuk lelkiismeretünket, amikor nincs bennünk szeretet!” (Solo l’amore ci può salvare [Egyedül a szeretet üdvözít], Città del Vaticano, 2013, 83. o.). Ez így történik.

Emlékszem, amikor idősotthonokat látogattam, mindenkivel elbeszélgettem, és nagyon sokszor ezt hallottam, amikor kérdeztem őket: „Hogyan van? – Jól, jól vagyok. – És a gyermekei? Hányan vannak? – Sokan. – És jönnek látogatni? – Igen, igen, mindig eljönnek! – És mikor jöttek utoljára? – Karácsonykor!” – mondta nekem egy idős asszony. Augusztus volt, amikor beszéltünk! Nyolc hónap telt el anélkül, hogy gyermekei meglátogatták volna! Nyolc hónapig magára hagyták! Ezt úgy hívják: halálos bűn. Értitek?
Egyszer gyermekkoromban a nagymama elmesélte nekünk egy idős nagypapa történetét, aki leette magát evés közben, mert nem tudta pontosan a szájához emelni a leveseskanalat. A fia, vagyis a családapa, úgy döntött, hogy elküldi a közös asztaltól. A konyhában elhelyezett neki egy kis asztalt, hogy ott egyedül étkezzen. Így aztán nem okozott botrányt, amikor barátok jöttek ebédre vagy vacsorára. Néhány nappal később, amikor az apa hazaérkezett, látja ám, hogy a legkisebb fia fadarabokkal, kalapáccsal és szögekkel játszik, és barkácsol valamit. „Mit bütykölsz? – kérdezte tőle. – Készítek egy asztalt, apa. – Asztalt, minek? – Hogy legyen neked is, amikor megöregszel, és akkor majd te is tudsz ott enni!” A gyerekeknek jobban működik a lelkiismerete, mint a mienk!

Az Egyház hagyománya teli van bölcsességgel és mindig is pártfogolta az idősek mellé állás kultúráját, a készséget, hogy szeretettel és együttérzéssel kísérjük őket életük végső szakaszában. Ez a hagyomány a Szentírásban gyökerezik, ahogyan például Sirák fiának könyve tanúsítja: „Ne vesd meg, amit az öregektől hallasz, hiszen ők maguk is atyáiktól vették. Mert így tudásra teszel szert és alkalomadtán meg tudsz majd felelni” (Sir 8,9).

Az Egyház nem tud és nem is akar alkalmazkodni ahhoz a mentalitásához, amely nem tűri meg az időseket, és még kevésbé akar igazodni az idősekkel szembeni közömbösséghez és megvetéshez. Fel kell ébresztenünk a hála, a megbecsülés, a befogadás közösségi érzületét, amelyek révén az idősek megtapasztalják, hogy ők is közösségük eleven részei.

Az idősek olyan férfiak és nők, apák és anyák, akik előttünk járták ugyanazt az utat, mint mi, ugyanabban a házban éltek, mint mi, ugyanúgy megvívták mindennapi küzdelmüket az emberhez méltó életért, mint mi. Olyan férfiak és nők, akiktől sokat kaptunk. Az idősek nem idegenek. Az idősek mi vagyunk: előbb vagy utóbb megöregszünk, elkerülhetetlenül, még ha nem is gondolunk rá. És ha nem tanulunk meg jól bánni az idősekkel, akkor majd velünk is így bánnak.

Idősként mindnyájan törékenyek vagyunk egy kicsit. Vannak azonban olyanok, akik különösképpen is gyengék, sokan magukra maradva és betegen élnek. Vannak, akik ápolásra és mások gondoskodására szorulnak. Talán emiatt hátat fordítanánk nekik? Sorsukra hagynánk őket? Perverz az a társadalom, amelyben az emberek nem állnak egymás mellé, és ahol az ingyenesség, a viszonzást nem váró szeretetet eltűnőben van. Az Egyház, ha hűséges Isten szavához, nem tűrheti el ezt a romlást. Az a keresztény közösség saját lelkét is elveszíti, amelyben a másik mellé állást és az ingyenességet már nem tekintik alapvető értéknek. Ahol nincs becsülete az időseknek, ott a fiataloknak sincs jövőjük.

 

A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg alapján.