PapaiCimer

Ferenc pápa katekézise családoknak

6.2 rész

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézisben tovább elmélkedünk a nagyszülőkről, valamint a családon belüli szerepük értékére és fontosságára irányítjuk figyelmünket. Minthogy jómagam is ehhez a korosztályhoz tartozom, úgy beszélek róluk, hogy egészen azonosulok velük, a nagyszülőkkel. Amikor a Fülöp-szigeteken jártam, az ottani emberek így üdvözöltek: „Lolo Kiko”, vagyis „Ferenc nagypapa”, „Lolo Kiko” – ezt kiabálták.

Először is nagyon fontos hangsúlyoznunk: való igaz, hogy a társadalom hajlamos félredobni minket, de az Úr egyáltalán nem! Az Úr sosem akar megszabadulni tőlünk! Ő arra hív, hogy életünk minden szakaszában kövessük. Tudniillik az öregkornak is megvan a maga kegyelme, küldetése, az idős emberek is megkapják az Úr valódi hívását. Az időskor hivatás. Nem jött még el az ideje annak, hogy „behúzzuk az evezőket a csónakba”. Ez az életszakasz kétségtelenül eltér az előzőektől, egy kicsit „ki is kell találni” magunknak, hiszen a mai társadalmak sem lelkileg, sem erkölcsileg nem képesek arra, hogy kifejezzék ennek az életkornak a teljes értékét. Korábban ugyanis nem volt megszokott, hogy szabadidővel rendelkezzünk, most pedig a korábbinál sokkal több idő áll rendelkezésünkre. A keresztény spiritualitást is meglepetésként érte, és most az a feladatunk, hogy megfogalmazzuk az idős emberek lelkiségét. De hál’ Istennek nincs hiány idős szent férfiak és nők tanúságtételéből!  [...]


Nagyon megérintett az idősek napja, amelyet itt, a Szent Péter téren tartottunk tavaly; teljesen megtelt a tér. Olyan idősek történeteit hallgattam, akik mások segítésére szentelik életüket, és olyan házaspárok történeteit, akik azt mondták: „Ötvenedik házassági évfordulónkat üljük; hatvanadik házassági évfordulónkat üljük.” Fontos felmutatni ezt a fiataloknak, akik hamar elfáradnak. Fontos az időseknek ez a tanúságtétele a hűségről. Azon a napon rengeteg ilyen, egymás mellett hűségesen kitartó házaspár volt jelen ezen a téren.

Folytatni kell a gondolkodást erről, mind az egyházi, mind a polgári élet területén. Az Evangélium egy gyönyörű képet tár elénk, mely egyszerre megindító és bátorító. Simeon és Anna alakjáról van szó, akikről Jézus gyermekségtörténete szól, amelyet Szent Lukács állított össze. Nyilvánvalóan öregekről van szó, az „agg” Simeonról és a nyolcvannégy éves Anna „prófétaasszonyról”. Ez a nő nem titkolta a korát. Az Evangélium azt mondja, hogy mindennap várták Isten eljövetelét, kitartóan, hűségben, hosszú éveken át. Meg akarták látni azt a napot, szerették volna felismerni annak jeleit, felfedezni kezdetét. Lehet, hogy már lemondóan azt hitték, előbb halnak meg, mindenesetre az a hosszú várakozás továbbra is betöltötte egész életüket, nem volt fontosabb teendőjük ennél: várni az Urat, és imádkozni.

Amikor pedig Mária és József a templomhoz értek, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, Simeon és Anna – a Szentlélekkel eltelve (vö. Lk 2,27) egyszer csak nekilendültek. Idős koruk és várakozásuk nehéz terhe egy pillanat alatt lehullott a vállukról. Felismerték a Gyermeket, új erőre kaptak, egy új feladathoz: hogy hálát adjanak Istennek ezért a jeléért, és tanúságot tegyenek róla. Simeon egy csodálatos, örvendező himnuszt költött (vö. Lk 2,29–32) – költővé lett abban a pillanatban –, Anna pedig Jézus első prédikátora lett: „beszélt a Gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak” (Lk 2,38).

Kedves nagyszülők, kedves idős testvérek, kövessük ezeknek a rendkívüli idős embereknek a  nyomdokait! Kicsit váljunk mi is imádságot költőkké: próbáljunk élvezettel rátalálni saját szavainkra, magunkévá téve mindazokat a szavakat, amelyeket Isten hozzánk intézett szózatában találunk. A nagyszülők és az öregek imái nagy ajándékot, értékes kincset jelentenek az Egyház számára! És a társadalom számára pedig olyanok akár a bölcsesség szérumával telt „injekciók”. Főképpen az olyan helyeken, ahol az emberek nagyon elfoglaltak, pörgősek, szétszórt életet élnek. Valakinek ugyanis énekelni is kell, ezeknek az embereknek is, megénekelni Isten jeleit, és imádkozni értük. Nézzünk csak [a nyugalomba vonult] XVI. Benedekre, aki úgy döntött, hogy élete utolsó szakaszát imádságban és Istenre való odafigyelésben tölti! Milyen szép ez! Az ortodox hagyományt követő, igen mély hitű Olivier Clément, aki a múlt században élt, kijelentette: „Az a társadalom, amelyben már nem imádkoznak, olyan társadalom, amelyben az öregkornak nincs többé értelme. Ez rémisztő. Nekünk mindenekelőtt olyan idősekre van szükségünk, akik imádkoznak, az időskort ugyanis épp erre adja Isten.” Szükségünk van imádkozó öregekre, az időskort ugyanis épp erre kapjuk. Gyönyörű az idősek imája!

Köszönetet mondhatunk az Úrnak a kapott jótéteményekért, és ezzel betölthetjük az Urat körülvevő hálátlanság ürességét. Mondhatunk közbenjáró imát azért, hogy az új nemzedékek reménye beteljesedjen, és méltathatjuk a korábbi nemzedékek emlékét és erőfeszítéseit. Emlékeztethetjük a nagyra törő fiatalokat, hogy a szeretet nélküli élet terméketlen. Biztathatjuk az aggódó fiatalokat, hogy a jövőtől való félelem leküzdhető. Megtaníthatjuk a túlságosan is önmaguk körül forgó fiataloknak, hogy nagyobb öröm adni, mint kapni. A nagypapák és nagymamák egyfajta állandó „kórust” alkotnak abban a nagy lelki szentélyben, ahol a kérő ima és a dicsérő ének támogatja az élet mindennapjaiban munkálkodó és küzdő közösséget.

Az ima, végezetül, folytonosan megtisztítja a szívet. Az istendicséret és a könyörgés megakadályozzák, hogy szívünk megkeményedjen a neheztelésben és az önzésben. Mennyire elszomorító annak az öregembernek a cinizmusa, aki elveszítette a tanúságtétel iránti érzékét, aki megveti a fiatalokat, és nem adja át életbölcsességét! Ezzel szemben milyen szívderítő az a bátorítás, amelyet az idős ember a hit és az élet értelmét kereső fiatalnak ad! Valóban ez a nagyszülők küldetése, ez az idősek hivatása. A nagyszülők szavának van valami különleges jellege a fiatalok számára. És ők tudják ezt. Nagymamám szavait, – amelyet leírva adott nekem pappá szentelésem napján, – ma is magammal hordom. Mindig ott van a zsolozsmáskönyvemben, gyakran elolvasom, és ez jót tesz nekem.

Mennyire szeretnék egy olyan Egyházat, amely túláradó örömével száll szembe a kiselejtezés kultúrájával! Azzal az örömmel, mely abból fakad, hogy a fiatalok és az idősek egymást újból átölelik! Ez az, amit ma az Úrtól kérek, ezt az ölelést!

 

A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg alapján.