PapaiCimer

Ferenc pápa katekézise családoknak

7.2 rész

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
 

A családról szóló katekézisek sorában ma lezárjuk a gyermekekre irányuló reflexiót. A gyermekek a legszebb gyümölcsei annak az áldásnak, amelyet a Teremtő a férfinak és a nőnek adott. Már beszéltünk arról, milyen nagy ajándékot jelentenek a gyermekek, ma viszont sajnos azokról a „szenvedéstörténetekről” kell beszélnünk, amelyet sokan közülük megélnek.

Sok gyermeket már élete kezdetétől eltaszítanak, elhagynak, megfosztják gyerekkorától és jövőjétől. Van, aki merészeli azt mondani – mintegy önigazolásul –, hogy hiba volt világra hozni őket. Ez szégyenletes! A mi bűneinket ne a gyerekekre terheljük, kérem szépen! Egy gyermek sohasem „hiba”. Attól, hogy éhesek, ők nem hibásak, a szegénységük nem hiba, a törékenységük, az elhagyatottságuk nem hiba – milyen sok elhagyott gyermek kerül az utcára! –, de a műveletlenségük és képzetlenségük sem hiba. Sok gyermek azt sem tudja, mi az az iskola!

Mindezeknek sokkal inkább arra kellene késztetnie minket, hogy még jobban, nagylelkűbben szeressük őket. Mit használnak a hangzatos nyilatkozataink az emberi jogokról és a gyermekek jogairól, ha aztán a gyermekeket büntetjük a felnőttek hibáiért?

Mindenkinek, akinek a kormányzás, a nevelés a feladata, sőt mondhatni minden felnőtt, mindnyájan felelősek vagyunk a gyermekekért, de azért is, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk e helyzet megváltoztatásáért. A gyermekek szenvedéseire gondolok. Minden kirekesztett, elhagyott gyermek, aki koldulva él az utcán, és szükségmegoldásokra van utalva, iskola és orvosi ellátás nélkül, minden ilyen gyermek egy-egy Istenhez felszálló kiáltás, amely az általunk, felnőttek által létrehozott rendszert vádolja. Sajnálatos módon ezek a gyermekek bűnözők áldozatává válnak, akik aljasul kihasználják őket az embercsempészet és emberkereskedés révén, vagy háborúra és erőszakra képzik ki őket.

[...]

De az úgymond gazdag országokban is sok gyermek súlyosan rájuk nehezedő drámákat él át a család válsága, a nevelés hiánya és a sokszor embertelen életkörülmények miatt. Ezek mind testben és lélekben meggyalázott gyermekkorok! A mennyei Atya azonban egyetlen ilyen gyermekről sem feledkezik meg! Egyetlen könnycseppjük sem hull a semmibe! Miként a mi felelősségünk sem szűnik meg, az egyének, mindannyiunk, az országok szociális felelőssége sem!

Egy alkalommal Jézus megfeddte tanítványait, amiért távol akarták tartani tőle a kisgyermekeket, akiket szüleik azért vittek hozzá, hogy megáldja őket. Megható az evangélium elbeszélése: „Akkor gyermekeket vittek hozzá, hogy rájuk tegye a kezét, és imádkozzék értük. De a tanítványok rájuk szóltak. Jézus azonban ezt mondta: »Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket tőlem, mert ilyeneké a mennyek országa!« Azután rájuk tette a kezét, és eltávozott onnét” (Mt 19,13–15). Milyen szép a szülőknek ez a bizalma és Jézus válasza! Annyira szeretném, ha ez az elbeszélt esemény lenne minden gyermek szokásos története! El kell ismerni, hogy nagyon gyakran – hála Istennek – súlyos nehézségekkel küzdő gyermekeknek rendkívüli szüleik vannak, olyanok, akik nagylelkűen készek minden áldozatra. Nem szabad magukra hagynunk ezeket a szülőket! Segítenünk kell őket fáradozásaikban, de arra is szükség van, hogy felkínáljunk nekik olyan alkalmakat, amikor derűsen, felhőtlen boldogságban együtt lehetnek másokkal, hogy életük ne merüljön ki a gondoskodó rutinban.

Amikor gyermekekről van szó, soha nem lenne szabad elhangzania olyan hivatalszagú mentegetőző mondatoknak, mint például: „végül is, mi nem vagyunk jótékonysági intézmény”; vagy „a magánszférájában mindenki azt csinál, amit akar”; vagy „sajnáljuk, nem tudunk tenni semmit sem”. Amikor gyermekekről van szó, az ilyen mondatok elfogadhatatlanok!

Túl sokszor megesik, hogy a gyermekek szenvedik el az emberek bizonytalan és rosszul fizetett munkahely, a tarthatatlan munkabeosztás, az elégtelen utazási körülmények által felőrölt életének következményeit. De a gyermekek fizetik meg egy-egy éretlen párkapcsolat vagy felelőtlen válás árát is: ők az első áldozatok, ők szenvedik el a túlzásba vitt alanyi jogok kultúrájának következményeit, és válnak ezáltal koravén gyermekekké. Gyakran szenvednek el erőszakot, amelyet nem képesek „megemészteni”, és a felnőttek szeme láttára arra kényszerülnek, hogy hozzászokjanak a romlottsághoz.

Korunkban is, csakúgy, mint a múltban, az Egyház a maga anyaságával a gyermekek és családjaik szolgálatában áll. A mai világban élő szülőknek és gyermekeknek Isten áldását és az anyai gyengédséget közvetíti, de szilárd dorgálásra és határozott ítéletmondásra is képes. A gyermekekkel nem szabad viccelni!

Képzeljétek el, milyen lenne az a társadalom, amely egyszer s mindenkorra elhatározná, hogy e szerint az alapelv szerint fog élni: „Igaz, hogy nem vagyunk tökéletesek, és sok hibát elkövetünk. De amikor a világra jövő gyermekekről van szó, a felnőttek semmilyen áldozatát nem tartjuk túl drágának vagy túl nagynak annak elkerülése érdekében, hogy egyetlen gyermeknek is azt kelljen gondolnia magáról, hogy tévedésből született, értéktelen és ki van szolgáltatva az életre szóló sérüléseknek, az emberek kénye-kedvének.” Milyen szép lenne egy ilyen társadalom! Azt mondom, hogy egy ilyen társadalom sok mindenért, számtalan hibájáért megbocsátást nyerne. Valóban nagyon sok mindenért!

Az Úr a szerint ítéli meg életünket, amit a gyermekek angyalai mondanak Neki, az angyalok, akik „szüntelenül látják a mennyei Atya arcát” (vö. Mt 18,10). Tegyük fel magunknak a kérdést újra meg újra: mit mondhatnak rólunk Istennek a gyermekek angyalai?

 

A Vatikáni Rádió honlapján megjelent szöveg alapján.